Paul Haggis (55) hallgat a szcientológiáról, lelkendezik a baloldaliságról, felnőttként kezdett el hinni a csodákban. Tény, ami tény: ha 1991-ben nem kólintja fejbe, hogy egy videotéka parkolójában a szeme láttára és akkori felesége jelenlétében kirabolják a kocsiját, pont most harminc éve körmölné szorgalmasan a hejehuja hollywoodi tévészemetet mint megélhetési író. De ott és akkor rádöbbent, hogy az élet nagy döntéseit nem halogathatja tovább.
Ma hős, holnap antihős
Megszenvedett egy kilenc évig tartó válást, elviselte, hogy két évig megtagadja a lánya, kiizzadta első adaptált forgatókönyvét (Millió dolláros bébi), majd két vaskos jelzálogkölcsönnel a nyakában, valamint öt-hat évnyi keserves kilincseléssel megírta és megrendezte első játékfilmjét. És ma már nemcsak egy Oscar-díjas alkotás (Ütközések) rendezője, hanem Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott és legmegbecsültebb forgatókönyvdoktora is.
- Kevés kezdő filmíró mondhatja magáról, hogy az első könyvét egy szó változtatása nélkül, azzal a szereposztással rendezte meg Clint Eastwood, ahogy elképzelte.
- Eastwood nekem nem csak tanítómester, az isten is. Megnézte az Elah völgyében nyers vágását, ötleteket adott, és még a velencei premieremre is eljött a kedvemért. Nem sok ilyen barátja akad az embernek, Hollywoodban meg aztán főleg nem...
- Tényleg a Playboyból halászta ki ezt a sztorit?
- Maga csak ne becsülje le a Playboyt! Tele van jó írásokkal. Az ügynököm hívta fel a figyelmemet arra is, melynek a témája már 2003 óta foglalkoztatott, mikor az első bizarr fotók felszivárogtak az internetre az iraki háborúból visszatért katonákról. És minél jobban belemerültem, annál több megkeseredett iraki veterántól hallottam, hogy politikailag jól kihasználják, a mondanivalójára meg senki nem kíváncsi. Arra pláne nem, hogy milyen kiheverhetetlen traumákat okoz a leszerelt katonáknak ez a háború. Ahogy kész lettem a forgatókönyvvel, odaadtam Clintnek, aki azonnal átküldte a Warner-főnökségnek, azok meg szinte rögtön rábólintottak. Joggal gondoltam, hogy egy ilyen kis költségvetésű filmre simán megkapom a forgatási engedélyt egy amerikai laktanyában a Pentagontól, de nagyot tévedtem. Pedig ez a film nemhogy nem háborúellenes, de még csak nem is antiamerikai. Igaz, nem ujjong a háborúért, de őszintén hazafias abban az értelemben, hogy körömszakadtáig védi az Irakban harcoló fiainkat, akikről az ostoba és manipulatív amerikai média a mai napig csúsztatva tájékoztat. Nem mintha meglepne. A legtöbb srác, aki hazajött Irakból, azt meséli, hogy a tudósítóink zöme ki se mer mozdulni a biztonságos zöld zónából, tehát fogalma sincs arról, mi történik Irakban.
- És azt mivel magyarázza, hogy Hollywood sokkal lelkiismeretesebben és alaposabban vetette bele magát az iraki háború tematikájába, mint az amerikai média?
- Mikor 2004-ben összeállt ez a film, gyáva médiánk jóvoltából az amerikaiak többsége még javában tapsikolt a háborúnak, az elnökünk pedig azt sulykolta, hogy aki nem hisz benne, az nemcsak hazafiatlan, hanem egyenesen szemenszedett áruló. Csak a művész az az állatfajta, amelyik utálja, ha megmondják neki, hogy miről mit gondoljon. Nekünk épp arra szól a jogosítványunk, hogy mindig mindent megkérdőjelezzünk. Páran meg is tettük, és sajnos nemcsak kellemetlen válaszokra bukkantunk, hanem arra is rádöbbentünk, hogy ezekről a kérdésekről sokkal kevésbé beszélhetünk nyíltan, mint a vietnami háborúról, mert még Nixon is tisztességesebb volt, mint ez a mostani vezetés. Szánalmas, ahogy hagyjuk magunkat megfélemlíteni a szélsőjobbtól, amelyik megkaparintotta magának Amerikát. Ezek itt nem republikánusok. Azokat ismerem és tisztelem. Az igazi republikánusoknak ugyanúgy fontos ez az ország, mint a demokratáknak. Kutya kötelességem, hogy amíg piszkál valami, firtassam.
- Mert azokban az évtizedekben, amikor tévévígjátékokat írt, nem piszkálta semmi? És csak egy mentor - név szerint Clint Eastwood - hatására váltott?
Paul Haggis
(1953. március 10.) a kanadai Ontario államban, Londonban született és bevallása szerint kamasz- korától Hitchcock, Godard és Antonioni filmjein nevelkedett. A Nagyítás hatására költözött Angliába, hogy divatfotós legyen, de nem tudott megélni, ezért visszatért Kanadába és operatőr tanszakra iratkozott a Fanshawe Főiskolára. Később Los Angelesbe költözött, egy forgatókönyvíró-tanfolyamon megismerkedett a CBS egyik szappanoperájának írójával, az ő révén került a televízióhoz, ahol húsz évig bírta a különböző sorozatokban, de megtanulta a vágást, a gyártást és az írást. 1996-97-ben EZ Streets (Könnyű utak) című saját ötletéből írt sorozatát megvette a tévé. Nyolc évre rá egy regényadaptációból írta a Millió dolláros bébi forgatókönyvét. Egy évvel később a saját ötletéből és forgatókönyvéből rendezett Ütközésekért megnyerte a legjobb erdeti forgatókönyv Oscar-díját és a legjobb film díját. 2006-ban Clint Eastwood számára két forgatókönyvet írt. Második filmjét - Elah völgyében - szintén saját könyvéből rendezte. Haggis szcientológus, második feleségével (Debbie Rennard színésznővel, akit a Dallas című sorozatból ismerhetünk) Los Angelesben él. Első házasságából két, második házasságából egy gyermeke született.
- Nincs mentorom, pontosabban túl sok is van. Egész életemben fojtogattak a kellemetlen ügyek és a megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Folyton belebújtam a figurák bőrébe, hogy megtaláljam a jó válaszokat. Nekem egy sztori mindig csak akkor volt érdekes, ha nem adódott kapásból a megoldás, mert az élet minden áldott nap kérdőjelek bonyolult erdejébe csalogatja az embert, és csak nagyon ritkán egyértelmű, melyik út a jó és melyik a rossz. Sokszor éppen az a tisztességes ösvény, amelyik a legtragikusabb végkifejlethez vezet.
- Nem bántja, hogy az Elah völgye legalább annyi ellenérzést váltott ki a kritikusokból, amennyit az Ütközések?
- Bánt? Ez volt a célom! Az én filmjeim kellemetlenkednek, nehezen emészthetők és belemarnak a nézőbe. Hollywood szigorúan megszabja a műfajhatárokat, én meg sorra felrúgom őket. Az Elah völgyében kriminek látszó trójai faló, amelybe becsempészem a morált. Hagyom, hogy a néző a körmét rágja, ki a gyilkos, és felmutatom neki az igazi bűnöst. Az Ütközésekben ugyanezt tettem: elmondtam egy látszólag sztereotip történetet, amiben mindenki a helyén volt, egyszer csak mégis elkezdett fészkelődni a közönség. A Millió dolláros bébi dettó.
- És ha más rendezi a forgatókönyvéből készülő filmet, mint most Marc Forster az új James Bondot, nem sajnálja kiengedni a kezéből a trójai falovat?
- Dehogy sajnálom! Eastwood is, Forster is megvédi a könyvem integritását. Ha nem így lenne, nem dolgoznék velük. De ők se velem, mert kemény dió vagyok. Eleget láttam, hogyan tudja hazavágni egy rendező egy író munkáját. Ezért szabad csak jó és tisztességes rendezőkkel dolgozni. A Bondhoz csak egy kopogós mesét kellett kitalálnom, a jellemrajzot megadták a figurák, mint az összes többi forgatókönyvemben. James Bond csak azért tűnt eddig sematikusabbnak, mert egyetlen író se vette a fáradságot, hogy fölfejtse a jellemét és föltegye neki a nehéz kérdéseket.
- Azt mondta magáról az imént, hogy kemény dió. Kifejtené?
- Akinek csak a sztori lebeg a szeme előtt, annak nincsenek akadályok. Sok és hosszadalmas szájtépésbe kerül, de megéri az időt és az energiát. Az Ütközéseknél rojtosra koptattam a számat a pénzembereknek, míg eljutottunk a közös nevezőig, amitől aztán se ők, se én nem akartunk eltérni.
- Mikor döntötte el, hogy filmíró lesz?
- Annak idején én voltam az osztály szamara. Aztán ötödikben egy fogalmazásomra odasúgta a tanárnő - egy apáca, mert egyházi suliba jártam -, hogy egész ügyesen írok. Hát ennyit tesz egy tanár...
- És mégis divatfotósnak állt.
- Jól fel is sültem. Ebben is, ahogy minden másban. De a mesemondás meg a vizuális képzelőerőm csak nem hagyott nyugodni. Ezért vagyok ma az, aki vagyok.
Hollywood, 2008. április
"Kemény dió vagyok"
