Bár úgy hírlik, hogy mind a szocialista, mind a szabad demokrata politikai vezérkar megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert megszabadultak egymástól, de az ország továbbra is eddigi gyászos együttműködésük keserű gyümölcseit nyeldekelheti. Egyszerre hallani így a választói és a befektetői bizalom elvesztéséről és arról az óhajról, hogy ezeket vissza kellene nyerni. E kétféle bizalom elnyerése egyszerre és hirtelenjében aligha sikerülhet. A szakértők által ajánlott terápiák is szemben állnak egymással: az egyik a meghirdetett reformok lassítását, "bársonyosítását", a másik meg a töretlen továbbvitelét - ha nem gyorsítását - sürgetik. Annyi sejthető, hogy e kétfajta bizalom csökkenésében a kormánynak kiemelkedő szerepe volt. De hát, milyen is volt ez a kormánytevékenység?

Ennek megítélése csak látszólag egyszerű. Egyrészt azt halljuk, az a baj, hogy a kormány nem kormányoz, a miniszterelnök csak politizál, s gyakorta nagy beszédeket tart. Mások szerint tele a padlás jobbnál jobb elképzelésekkel, csak mindezt képtelen volt eddig a kormány "elkommunikálni" (közbevetőleg: "De majd elkommunikálom én a te nótádat"). Kérdés persze, hogy ki mit ért kormányzáson. Érdemes azonban tudni, hogy egy kormány, miközben irányítja a jogilag kötött közigazgatást, túlnyomóan - céljai érdekében - napestig politizál. És azt is, hogy megnevezésétől eltérően a kormány nem egyszerűen végrehajtója valaminek, hanem az államegész legdinamikusabb része, hiszen a kormány politikai céljait törvényekbe foglaló parlamentben is az ő pártja viszi a prímet. Tehát nem valaki másnak, hanem saját maga politikai terveinek a végrehajtója. Innen szabadsága is, felelőssége is. S ma sehol Európában nem élünk olyan derült időket, miként Tony Judt írja az 1960-as évek végére delelőre jutó jóléti államról, "amikor a politika átadta a helyét a kormányzásnak, a kormányzás meg egyre inkább ügyintézésre szorítkozott". A kormány természetéből következően politizál. Mindez rengeteg beszéddel jár - de még az ügyes beszéd se viszi előre a kormány szekerét, ha tevékenysége egy idő után nem párosul elfogadható politikai erényekkel és társadalmi eredményekkel.

Rövidre fogva: egy kormány tevékenységét jogszerűségén, stabilitásán, cselekvőképességén, erősségén és eredményességén szokás mérni. Hát persze, a kormányzóképességen. Egyszer erről már egy egész könyvet írtunk az Antall-kormány működését minősítve. Tizennyolcan, 400 nagyalakú oldalt - régen volt. Alighanem ezek a minősítő szempontok ma is érvényesek a kormány megítélésekor, s ezt bárki végiggondolhatja. Most talán elég kitérni a stabilitás és az eredményesség kérdésére. A kormány stabilitását - amely persze csak kicsiny része az ország politikai stabilitásának, de erénye a kormánynak - olyan mutatókon szokták mérni, mint például hogy a kormány kitölti-e az idejét, s hányszor, milyen mélységben szorul átalakításra. A kormány stabilitása pedig alapvetően a pártmögöttesen múlik, akár egypárti, akár koalíciós kormányról van szó. S még ha furcsállja is valaki, a modern parlamenti rendszerekben bizony csak saját pártja képes megbuktatni egy kormányt. Ugyanígy a koalíciós pártok a saját koalíciójukat. Most éppen ezt tapasztalhattuk.

Az pedig, hogy egy kormány mögött megroggyan a pártja, vagy koalíció esetén megroppan a pártok közötti kohézió, főként a kormánytevékenység társadalmi eredménytelenségéből következik. Ezen aztán a legnagyobb ékesszólás, de még a kommunikáció nagy hírű tudománya sem segít. Az eredményességet a hétköznapi érzékelésben és értékelésben az árak és a bérek viszonya, a munkanélküliség szintje, a társadalmi egyenlőtlenségek kontroll alatt tartása, a közrend biztosítása s a kormánypolitikusok szolgálatszerű viselkedése (szemben a Bibó István bírálta rideg, úri magatartással) mutatja. Látjuk, vannak ezek közt olyanok - így a fő gazdasági mutatók -, amelyek tartalmán és jelentésén, változásán és változtathatóságának irányán a szakemberek is mindig vitatkoznak, s adott esetben nem is mindig a kormány politikáján múlnak, hanem államhatárokon átnyúló hatásokon. A mindennapi élet színvonaláért, az életminőségért, a munkanélküliségért, a közrend állapotáért s a politikusok szolgálatszerű viselkedéséért azonban az állampolgár - s ez a demokrácia áldása - a kormányt teheti felelőssé, és teszi is. A hétköznapi politizálásnak, politizálgatásnak minden szinten ezek a tárgyai, s még közvélemény-kutatás nélkül is tudhatjuk, hogy e hatéves kormányműködés nem túl eredményes. De mivel már másfél éve a közvélemény mérései is ezt a benyomást erősítik, a kormánypártok kohéziójának elpárolgása is - mondhatni - magától értetődik.

A kormánypolitika társadalmi eredménytelenségét lehet ideig-óráig takargatni, lehet bűnbakokat keresgélni. Ilyen a kormányra nézve gyászos eredményű legutóbbi népszavazás, de ilyen bűnbakká lett maga az Alkotmánybíróság is, s mi több, az "értelmiség árulása" címén politikai apprehendálásnak, duzzogásnak is fültanúi lehetünk. Az erős és kérlelhetetlen ellenzék pedig marad, ami volt. Mindez nem jó. S az még hagyján, hogy a kormánynak nem jó, a baj az, hogy az országnak sem jó.

Hogy Magyarország neve a gyönge és nemzetközi összevetésben viszonylag gyöngülő hitelességi és gazdasági mutatói következtében nem bizalmat, hanem bizalmatlanságot kelt a piac evangéliuma szerint élő befektetők szemében - ez tény. Ugyan mit tud ezen változtatni ez a kormány? Alighanem semmit. Változna azonban a helyzet - és ez egy jámbor óhaj -, ha egy olyan szakember-miniszterelnök kerülne az egyébként politikai kormány élére, akinek vannak közéleti-politikai tapasztalatai, nyugalmat sugároz, és a nemzetközi befektetői körökben is jó hírnévnek örvend. Miért is ne egyezhetnének még ki egy ilyen személyben az egymásra kígyót-békát kiáltó, de formálisan még koalícióban lévő pártok, s hallgatólagosan akár az ellenzék is, hogy 2010-ig ne csak lefelé menjen az ország? Híve vagyok a jámbor óhajoknak, még ha azok süket fülekre találnak is a felelősséget viselő politikai intézőkörökben.

A másik bizalom, a választók bizalma azonban fontosabb. Ez az, ami a kormány tevékenységétől függ. Ezt megszerezni nemcsak illendő egy demokráciában, hanem ez a demokrácia veleje, az ország politikai stabilitásának az alapja. És tulajdonképpen az invesztítorok is abban érdekeltek, hogy befektetéseik sorsával stabilan kalkulálhassanak. Ehhez azonban alighanem új emberek és más jellegű kormánypolitika kell, amely a mindenkor indokolt korrekciókat nem a "kultúraváltás" fellegekbe vesző mértékében hirdeti, hanem politikai szövetségekre építve tervezi, és be is végzi.

Üléseznek a "szolgák" 2008. április 2.