A figyelmembe ajánlottak egy kisvárosi pedagógus házaspárt: mindkettőjüket egyszerre bocsátották el. A feleség munkát keres, a férj ideiglenes munkavállalói könyvvel - amilyet az építőipari és a mezőgazdasági idénymunkások esetében használnak - pincérkedik egy kocsmában. Végül nem vállalták, hogy hosszabban beszélgessünk, mert attól féltek: rájuk ismernének.

Tavaly nyáron országosan - az Oktatási és Kulturális Minisztérium adatai szerint - 8821 pedagógust bocsátottak el. Aki tehette, elment nyugdíjba, de a többség - a számítások szerint 5906 tanár és tanító - az utcára került. Az úgynevezett többcélú kistérségi társulások keretében iskolák sokaságát vonták össze. Ez a folyamat jog szerint az önkormányzatok saját döntésén alapult, a valóságban azonban a kormány költségvetési eszközökkel kényszerítette a képviselő-testületeket, hogy társulásba vigyék az iskolájukat. Az állami fejkvóta nem "futja ki" a képzés tényleges költségeit, de csak az a település kaphat plusztámogatást, amelyik társulásban működteti az iskoláját.

Az összesített óraszám és a költségvetési keret kiadta, hogy hány tanárt kell elbocsátani. Ürügyet mindenki esetében lehetett találni, az elbocsátás valódi okát viszont nehéz bizonyítani. A tanárok szerint többféle rendező elv működött, de egyik sem a szakmai teljesítményt vette figyelembe. Kirúgták, akinek járt a szája, mert nem értett egyet a változtatásokkal. Szívesen bocsátottak el olyanokat, akik már húsz-harminc éve tanítottak, és a közalkalmazotti bértáblázat szerint viszonylag magas volt a fizetésük. Ha tudták helybelivel pótolni, szakmai teljesítménytől függetlenül elbocsátották a nem helyben lakókat, hogy ne kelljen utazási támogatást fizetni. Megváltak azoktól, akik nyugdíj mellett tanítottak, illetve akik nem vállalták, hogy az óráikat szétosztva három-négy különböző településen lévő tagintézményben tanítsanak.

- Országszerte azért vártak az elbocsátásokkal a nyár végéig, mert előbb formailag végrehajtották az átszervezést, és egy-két hét után az újonnan alakult intézmény küldte el az embereket - mondta az egyik tanárnő, és hozzátette: - Én például akkor láttam először az új főnökömet, amikor elküldött.

Hivatalosan azt várták a változtatástól, hogy egységesül és javul az oktatás színvonala. Az igazi cél azonban nyilvánvalóan a forráskivonás volt, a tömeges elbocsátás gyakorlatában utólag nehéz szakmai szempontokat találni. Elbocsátott tanárokkal beszélgettem arról, miért éppen ők kerültek az utcára, mennyi esélyük van, hogy valamilyen munkahelyet találjanak maguknak. Nem szívesen álltak szóba velem, és kivétel nélkül azt kérték: ne írjam le a nevüket.

- Hogyan élték meg az elbocsátást? - kérdeztem mindenkitől elsőként.

- Mintha leforráztak volna - felelte egyikük. Kollégája így válaszolt:

- Először arra gondoltam: legalább végre kialszom magam. Iszonyatosan sokat dolgoztunk az előző tanévben. Utána az egész nyár feszültségben telt el, mert akkor zajlott az átszervezés körüli hercehurca. Csak közvetlenül a tanév kezdete előtt mondták meg, kinek kell mennie. A tanévnyitó napján végigbőgtük az egész délelőttöt. Egy kolléganőm fogalmazta meg, amit én is gondoltam: eddig tanár voltam, de most mi vagyok?

- Miért éppen önt küldték el?

- Amikor az ember lapátra kerül, elgondolkozik, hogy mit csinált rosszul. Szakmai indokot a mai napig nem találok: a korábbi tanítványaim mind megállták a helyüket a középiskolában. Jó néhány közülük kiválóan szerepelt a tanulmányi versenyeken. A még általános iskolába járók egy része a mai napig visszajár hozzám, hogy felkészítsem őket a tagozatos középiskolai felvételire. A mi falunkban egy 800 fős általános iskolát vittek be a kistérségbe, pedig önállóan is tökéletesen működőképes volt. Szót emeltem ez ellen, mert szerintem nemcsak etikátlan, hanem törvénytelen is volt, hogy a szülőket teljesen ki akarták hagyni a döntésből. Vesztettünk, utána pedig következett a leszámolás.

Ha indokok nem is voltak, ürügyek annál inkább. Az egyik tanárnál arra hivatkoztak, hogy csak egy szakot tanít, noha sohasem voltak óraszámgondjai. A másiknál viszont az sem számított, hogy tanítói és szaktanári diplomája is van, holott korábban éppen az volt a szakmai szempont, hogy egy pedagógus tudjon az alsó és a felső tagozaton is tanítani, ha kell.

- Nem kellett külön indokolniuk az elbocsátást - magyarázta egy fiatalabb tanárnő, és hozzátette: - Én most jöttem vissza gyesről, miután szültem két kisgyereket. Nálam biztosan az volt az igazi ok, hogy féltek: majd sokat betegeskednek a gyerekeim.

Volt egy közművelődési dolgozó is a riportalanyaim között. Őt 56 évesen küldték el, csaknem 40 évi munkaviszony után. Így beszélt elbocsátása okáról:

- Vesebetegséget kaptam, három és fél hónapig táppénzen voltam. Mire meggyógyultam, eldöntötték, hogy engem kell kirúgni.

Van, ahol azért kellett távozniuk a pedagógusoknak, mert bezárták az intézményt. Ez történt egy olyan általános iskolával is, amely speciális nevelési igényű gyerekek oktatására szakosodott. Az egyik tanár, aki innen került az utcára, így beszélt erről:

- Korábban az volt a szakmai irány, hogy a speciális nevelési igényű gyermekeket úgy lehet felzárkóztatni, ha a pedagógusokat kiképezik a megfelelő nevelési módszerekre: személyre szóló foglalkozást valósítanak meg, kis létszámú osztályokat működtetnek. Mi ezt csináltuk, és jó eredményeket értünk el. A környékbeli iskolákból hozzánk irányították azokat a gyerekeket, akik máshol nem tudtak beilleszkedni egy átlagos osztály rendjébe. Az átszervezéskor azonban mindez mit sem számított: azt mondták, túl kevés a gyerek az iskolában. Összehívták a szülőket, és közölték velük: minden gyereket elhelyeznek a környék más iskoláiban. Vagyis: visszaküldték őket oda, ahonnét eleve azért kerültek hozzánk, mert ott nem tudták kezelni őket, és tönkretették az órákat.

Az elbocsátások legfontosabb indoka azonban a jórészt 40-50 év közötti riportalanyaim szerint az volt, hogy az idősebb, több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező tanároknak a közalkalmazotti bértábla szerint már túl sokat kellett volna fizetni.

- Az állam lepasszolta a közoktatást az önkormányzatoknak, és nem fedezi az iskolafenntartás költségeit - magyarázta egy elbocsátott tanárnő. - Az önkormányzat úgy próbál spórolni, hogy fiatalabb, ezért olcsóbban alkalmazható pedagógusokat foglalkoztat. Ilyenkor még a képzettség hiánya sem mindig számít, nemhogy a tapasztalatlanság.

Megkérdeztem, hogyan fogadta a család az elbocsátásukat.

- Egyedül nevelem a gyermekemet. Gyakran megkérdezi: anya, mi lesz velünk? Ezután hol fogsz dolgozni? - válaszolta az egyik tanárnő.

- Én három gyereket nevelek egyedül, banki hitellel a hátam mögött - mondta egy másik, utcára került pedagógus. - Sejtettem, hogy be fogják zárni az iskolánkat, ezért már évek óta próbáltam pályázni különböző helyekre, de semmi nem jött össze. Nem találtam távmunka-lehetőséget sem: konkrét ajánlat, ahol az szerepel, hogy mi a munka, és mennyit fizetnének érte, egyszerűen nincs az interneten. Egyetlen kivétel a multilevel marketing, de azt nem távmunkának, hanem jutalékos ügynöki tevékenységnek tekintem, amiből én képtelen volnék megélni. Elhatároztam, hogy a jövőben letagadom, hogy diplomám van, mert a piaci szférában túlképzettnek tartanak, és szóba sem állnak velem.

Az elbocsátások egyszeri költségét - a felmondási időre eső bért és a végkielégítést - kifizette az állam az önkormányzatok helyett. Az elbocsátott közalkalmazottak azonban nem helyezkedhetnek el a felmondási idő lejárta előtt, különben elveszítik a végkielégítést. Van, akit ez visszatartott az álláskereséstől, de a legtöbben kezdettől fogva próbálkoznak.

- Kiderült, hogy pedagógusként egy üvegbura alatt éltem - mondta egyikük. - Azt hittem például, a munkaügyi hivatal azért van, hogy segítsen az állástalan embereknek elhelyezkedni. Munkanélküliként azonban úgy tapasztaltam, annyi az egész, hogy nyilvántartásba vesznek, és elém teszik a hiányszakmák listáját, amelyik úgy kezdődik: ács, állványozó, bútorasztalos...

- Az államvizsgán nem izgultam annyira, mint az első állásinterjún! Talán azért, mert amióta tanárként dolgoztam, a legtöbbször én kérdeztem, és a diákok feleltek. Az egész helyzetet megalázónak éreztem, mert lekezelően viselkedtek velem. Az első mondatok után világos volt, hogy nem én kellek nekik. Valószínűleg kezdettől megvolt az igazi jelölt, csak töltöttük az időt hiába.

Felidéztem ennek a tanárnőnek, amit az álláskeresés fortélyaira oktató cikkekben lehet olvasni: hogyan kell felöltözni, magabiztosan viselkedni; pozitívan kell gondolkodni, felkészülni a lehetséges kérdésekre; a kudarcokból is tanulni és erőt meríteni.
- Ez az egész csak színlelés - válaszolta. - Nem az érdekli őket, hogy én milyen vagyok valójában. Megkérdezik például, hogy miért választanám az ő cégüket. Elvárják, hogy lelkendezzek, mennyire fontos és érdekes az a munka, miközben nyilvánvaló, hogy bármit "választanék", ahol fizetnek annyit, hogy törleszteni tudjam belőle a részleteket. Ha húszévnyi tanítás után - akár kérdezőként, akár válaszadóként - a szemébe nézek a másik félnek, pontosan érzékelem, hogy mit gondol rólam.

Egyedül a biztosítótársaságok ajánlottak állást közvetlenül az elbocsátások bejelentése után. Több pedagógus is próbálkozott vagy próbálkozik az üzletkötői pályán.

- Maga az életmód ellenszenves, hogy idegen emberek lakásába csöngessek be, és meggyőzés címén - a pénzintézetek ugyanis ezt a kifejezést használják - megpróbáljam erőszakosan rátukmálni az emberekre azt, ami a cégemnek eladó - mondta egy ötven körüli tanárnő.

- És ha ön személy szerint meg van győződve arról, hogy a termék, amit értékesítenie kell, jó és hasznos? - kérdeztem tőle.

- Nekem tetszett a termék, de errefelé a legtöbb ember túl szegény hozzá. Én csak olyan ügyfelekkel tudtam üzleti kapcsolatot kialakítani, akiknek az esetében meg voltam győződve arról, hogy nem más, fontosabb dolgokra való pénzt kell erre költeniük. Nem csaptam be senkit. Egyetlenegyet sem mondtak vissza azok közül a szerződések közül, amelyeket kötöttem!

- Mi volt akkor a baj?

- Nem voltam elég rámenős, fifikás és tisztességtelen. A cégnél azok az üzletkötők sikeresek, akik minden eszközt felhasználnak. Ezért hozzájuk viszonyítva sikertelen ügynök voltam, és nem tudtam megélni a jutalékból.

Megkérdeztem, ha Szegeden és környékén nem sikerül állást találniuk, miért nem költöznek el máshová, ahol esetleg van munka.

- A gyerekeink itt járnak iskolába. Itt élnek a segítségre szoruló, idős szüleink. Ismerek egy kolléganőt, aki Budapestre járt állásinterjúra, mert ott jobban van munkahely - de mindig, amikor megtudták, hogy nem Pesten lakik, elutasították. Előre kellett volna fölszámolnia lakást, kapcsolatokat, hogy az állásinterjún azt mondhassa: Budapesten lakom. Lehet, hogy tényleg nem vagyunk elég rugalmasak, de félünk negyven-ötven évesen mindent föladni valamilyen bizonytalan esélyért.

- Olvastam egy tanulmányt, amelynek az volt a lényege, hogy a társadalom egésze számára semmivel sem gazdaságosabb ez a forma, amikor százezrek vannak munka nélkül, milliók szorulnak segélyre, mint amikor munkakényszer és rossz hatékonyságú, de teljes foglalkoztatás volt. Nem tudom ellenőrizni, de mélyen igaznak érzem, amit ott leírtak, mert nem látok sem szakmai, sem gazdasági ésszerűséget ebben a sok elbocsátásban, az emberek elbizonytalanításában - mondta az a tanárnő, aki három gyermeket nevel egyedül.

Fölvetettem neki: több millió emberrel megtörtént az utóbbi évtizedekben, hogy elveszítette az állását, de nem sok szolidaritást kaptak azoktól, akiknek még volt állásuk.

- Amíg mással történik meg, hogy elveszti a munkahelyét, addig nem érzi át az ember a helyzetét. Amióta engem is az utcára tettek, úgy érzem: aki nem ismer, azt hiszi, biztosan volt valami indoka, hogy éppen engem rúgtak ki. Hogy egyedül én vagyok az oka, ezért megérdemlem a sorsomat.

Álláskeresés a neten