Nick Cave tavaly szeptember 22-én töltötte be az ötvenet, és a rock and rollban ebben a korban a többség már régen csak arat. Három-négyévente egy-egy jelenlétalbumot dob piacra, amit aztán nagy felhajtással kísért promóciós koncertkörúton népszerűsít, s már mindenki boldog, ha az aktuális produkció hozza, vagy legalábbis megközelíti az eggyel korábbi színvonalát. Negyven felett ritkán születnek az életműhöz érdemit hozzáadó korongok, fontos kor- vagy pályadokumentumok, azok inkább csak hatvan felett jönnek újra, az élet alkonyán, amikor már tényleg nincs értelme számolgatni, taktikázni, mellébeszélni.

Nick Cave a rocktörténelem egyik legkarizmatikusabb, egyben legellentmondásosabb figurája ő, tehetsége és jelentősége tényleg csak a legnagyobbakéhoz mérhető. Elvben ő is a betakarítás korát éli, de ezt az utóbbi években kiadott albumain egyáltalán nem hallani. Sőt, mostanában legalább olyan jó, mint volt fénykorában, úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Sőt.

Pedig öt éve akad némi elbizonytalanodás. A kurrens album, a Nocturama közel sem ütött akkorát, mint amit tőle megszoktunk, majd nem sokra rá a régi hű társ, a gitáros Blixa Bargeld is bejelentette, hogy húsz év közös zenélés után nincs tovább. Ekkor sokan hitték, hogy e nagyformátumú dalszerző és előadó harcedzett csapatának, a Bad Seedsnek annyi. Aztán a már említett Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus dupla CD-vel Nick Cave igen meggyőzően megmutatta, hogy Bargelt nélkül is képes remekműre. Valójában két, egymástól hangvételében eléggé eltérő lemezt pakoltak itt közös dobozba: az Abattoir Blues igazi rock and roll-darab, tele lendületes, energikus dalokkal, a The Lyre Of Orpheus pedig címéhez hűen lassabb, elegánsabb, líraibb balladákat tartalmaz. Erős, eleven, életszerű nyolcvanhárom perc volt az, egyben a 2004-es év egyik legemlékezetesebb rockprodukciója.

A következő években Cave pihentette a Bad Seeds nevet, bár annak tagjai - mindenekelőtt Warren Ellis (multi-instrumentalista), Martin P. Casey (basszusgitár) és Jim Sclavunos (dob) - kísérték "szólókoncertjein" is, így láthattuk-hallhattuk többek között a Szigeten, ahol megint csak megmutatta, hogy negyvenöt felett is hiteles még a rock and roll. A koncertezés mellett a filmezésben is jócskán belemerült ekkor, nemcsak dalai tűntek fel, de forgatókönyveket is írt, többek között a The Proposition című drámáét 2005-ben. A legemlékezetesebbet pedig a Jesse James meggyilkolása című moziban alakította, ahol Ellisszel nemcsak a remek filmzenéért felelős, de kocsmai énekesként maga is feltűnik a vásznon.

Persze a zenekarosdit sem hanyagolta teljesen, 2007-re összehozta a Grinderman nevű projektet, amelyben gyakorlatilag ismét a Bad Seeds szűk magja játszott, csak sokkal nyersebb, zajosabb, indie-rockosabb zenét, mint amit tőlük megszokhattunk. Talán ezért is ragaszkodott Cave hozzá, hogy a 2007 tavaszán kiadott új anyag ezen a néven jelenjen meg, bár azért az kicsit furán vette ki magát, hogy akkori amerikai "szólóturnéján" ez a projekt lett az "előzenekara".

Most viszont ismét minden a helyére került, a Dig, Lazarus, Dig!!! című új CD-jét Nick Cave hivatalosan is a Bad Seedsszel együtt jegyzi, s nem csak azért, mert ez így jobban cseng. Bár a mostani már a tizennegyedik közös album, ez egyáltalán nem jelent rangsort, a színvonal a régi, akárcsak a lendület. Persze érződik rajta, hogy még tavaly nyáron, a Grinderman-érában rögzítették, a side-projekt garázs-rockos hangulata számos mostani dalon hagyta rajta a nyomát, miközben a védjegyévé vált zongorás ballada alig akad közte. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Dig, Lazarus, Dig!!! egyetlen zajos rohanás lenne, van itt jó pár szuggesztív merengés, kellő mértékben adagolva.

A albumot amúgy - a Radiohead mintájára - amolyan meglepetéskoncerten mutatták be a sajtó képviselőinek, a HMV zenebolthálózat Oxford Circus nevű üzletében, és a tudósítások szerint igen intenzív negyven percet nyomtak. A lemezt hallgatva ebben nem is kell kételkedni, de végső próbának kétségkívül ott van az a sokak által várt május 26-i PeCsa-beli koncert.