Az egyetlen tájidegen elemek a színre balról időnként begördülő ördögszekerek. A szélmérők lapátjai eszeveszettül pörögnek: 16 m/sec-et mérünk. Erre az otthoni szélsebességtáblázat ezt mondja: „viharos szél, gyenge fatörzsek hajlanak". Nálunk ilyen objektumok nincsenek, így ezt mondhatjuk: „viharos szél, a meteorológiai állomás rúdjai hajlanak". A Marsnak ugyan ritka a légköre, de ha fúj a szél, akkor az a benne lévő homokszemekkel képes olyan koptatásra, mint a Földön. A Marson a globális porviharok minden nyáron kialakulnak és az egész bolygót akár több hónapra beborítják. Ilyenkor a látástávolság szinte
nullára csökken, a felszínen sötét van, a nappal hűvösebb, de az éjszaka viszonylag enyhe. Odaát a légkör normál állapotában olyan poros, mint minálunk most.

Rövid, közeli EVA-t tettünk, felkerestem azt a dombot, amit még két évvel ezelőtt, amikor még egyszerű Mars-térképészként voltam egy expedíció tagja, feleségemről neveztünk el. (Egy dombcsoportban mindenki elnevezett egyet - mi is fogunk hegyeket keresztelni, de még nem jött el az ideje).
A műszereink a védőruhája alig ér valamit: mindenhová befészkeli magát a finom vörös por. A dombok tetejéről lefelé tartva nyugodtan rá lehetett feküdni a szélre.

A környék geomorfológus csodaország. A vízszintes rétegek eltérő keménységűek és anyagúak. Ahogy az erózió lemossa a rétegeket (és amint ma tapasztaltuk, a szél is koptatja őket), a keményebbek helyben
maradnak, mert nem tudnak olyan könnyen elvándorolni. Így a puha talajon a korábban magasabban lévő rétegekből kipotyogott kődarabok hevernek. Mivel mindegyik réteg más és más anyagú, keménységű és
tulajdonságú máshogy erodálódnak. Az egyik hagymahéjszerűen hámló lekerekített darabokból áll, ilyenek hevernek szanaszét. De tíz lépéssel odébb hófehér kőpárnák láthatóak. 

Kicsit továbbmenve a vörös, sokszögűre repedezett badland felszínen már apró, morzsálódó, a kavicsokból összecementált kőzetdarabok hevernek, melyek mezőjét követve eljutunk egy hegytetőre, ahol méteres tömbökben láthatók ugyanezek szikla méretben. Megint odébb tégladarabokra tördelt fekete kőzetek hevernek, megint máshol lekerekített, lyukakkal szaggatott, ívelt rétegekből álló világos darabok, amott meg fehér-vörös mintás kövek, aztán apró cserépdarabok, ragyás kövek, apró kavicsmező vagy  épp teljesen kavicsmentes felszín. Egyes dombok tetején a kövek gyűrűként állnak. A dombokról vízmosások futnak lefelé, a centis
szélességű völgyek finom iszappal vannak feltöltve. Bárhova néztünk, lábunk alatt sosem látott marsbéli kövek sorakoztak.

Estére megváltozott a szél iránya és hirtelen lehűlés kezdődött. 
Meglátjuk, mit hoz holnapra a szél.

A Parancsnok naplója  - széljegyzet a kortárs marsi irodalomról 

A műholdon keresztül olvasgatjuk a földi lapokat (pontosabban: magunkat a földi lapokban) és egyre inkább úgy érzem, hogy a tudományos adatokkal legalább egyenértékű, ha nem fontosabb az, hogy a marsutazásról be tudjunk számolni az otthon maradottaknak és a következő generációknak. Nem a kőzetek összetétele meg a napállandó értéke a fontos, hanem az, hogy az emberi kultúra buborékjába hogyan kapcsolhatók a Marson átélt élmények. Mondják (retrospektíve), hogy Harrison Schmitt, az Apollo-17 geológusa volt az első űrturista. Tény, hogy ő volt az első, akit nem pilótából gyorsképeztek geológussá, hanem geológusból pilótává. Ő volt az első (és utolsó) civil a Holdon. Ő találta meg a „narancs talajt" („There is orange soil!!" - az asztrogeológiában legalább olyan híres ez a felkiáltása, mint a „Kis lépés egy embernek"). Talán szerencséje volt, talán tudta, hol kell a holdtalajra néznie. És (állítása szerint) ő fotózta a máig a Föld ikonjaként kezelt „Blue Marble" földgolyót.

Talán ismét szerencséje volt...

Alan Bean (Apollo-12) amatőr festőként próbálta átadni holdi élményeit (ha már megérkezés után egyik első dolgaként a Napba irányítva tönkretette a Holdra vitt első színes tévékamerát  - igaz, a kiképzés során elfelejtették megemlíteni, hogy ezt nem szabad). Némely űrhajósok írtak önéletrajzi regényt. Eugene Cernan (Apollo-17) ezt utazása után 28 évvel tette meg, amikor már így kezdi könyvét: „Évek óta szerettem volna egy könyvet írni az unokáimnak" (The Last Man on the Moon).

Sokkal jellemzőbb viszont, hogy inkább mások írtak róluk könyveket. „Eredményeikről" pedig értelemszerűen nem ők írtak: ők űrhajósok, nem kutatók. Élményeikről is inkább mások írtak, holdi beszélgetéseik
jegyzőkönyvei és interjúk alapján. A legismertebb holdutazásos regény pedig mégiscsak mindmáig Verne könyve. A holdutazóknak nem kellett írásos élménybeszámolókat írniuk a sajtó számára. Nem is tudtak volna. A marsutazás - és a holdbázis - talán ebben is más lesz. Az űrhajósok általában bajban vannak, ha
élményeikről kérdezik őket. Talán ezek a leggyakoribb kérdések: hogyan pisilnek 0 gravitáción és milyen a Föld látványa? És egyáltalán: milyen a súlytalanság? 

A Marson más kérdések lesznek, de ezek sem a tudományos problémákról szólnak. Az újságírók, a személyes előadásokm hallgatói nem azt kérdezik, hogy hogyan is sikerült a meteorológiai műszerek Wi-Fi kapcsolatát megoldani, hanem azt, hogy Na, milyen volt? Cernan ezt írja könyvében: „Mindig probléma volt, hogy az űrhajósok nem képesek elmondani, hogy mit látunk az űrben. Mérnökök és pilóták voltunk, és a világ kissé belefáradt, hogy folyton csak azt mondtuk, hogy „gyönyörű" és „hű", bár szerintem egy költőnek vagy vízvezetékszerelőnek is épp ilyen nehéz lett volna ezeket a látványokat elmagyaráznia. A fotók és fekete-fehér filmek nem tudták ábrázolni a küldetésünkön tapasztalt fenségességet." Az Apollo-15 parancsnokának, David Scottnak egyszer feltették a kérdést, hogy a jövő emberes utazásaihoz milyen javaslatai volnának. „Küldjenek művészeket - mondta. - Amit láttam, csodálatos volt, de visszatérve nem tudtam szavakba önteni. Költőket, írókat, képzőművészeket kell küldeni, akik át tudják a többieknek adni azt a különleges „valamit", amit én nem."

Amíg a Marsra csak robotokat küld a NASA, senki sem tudhatja, igazából milyen a Mars. A robot nem beszél, csak adatokat küld. Ha ember, ha művész, író, esztéta menne oda, képes lenne arra, amit a kutatók a saját szakmájukban tesznek más bolygók kutatásakor: az ott tapasztaltakat összevetik földi tapasztalataikkal és a kettőből újat, egy nagyobb egységet hoznak létre. De az összehasonlító planetológiára a humán oldalon is szükség van (lesz)! Nem a látvány költői szavakkal történő leírásához van szükség a költőkre, hanem hogy a Mars világát a Föld világához kapcsolják, nem csak geológiailag. Ha a Marson hosszabb időre kialakul egy telep, akkor az a maga útján halad tovább. Reflektálhat ugyan a földi eseményekre, de egy új kultúra lesz. Mondjuk: új nemzet, a maga kulturális-tudományos alapműveivel, kánonával. Ha nem csak olyan kutatóbázisok lesznek, mint az ideiglenes kutatóhelyeket biztosító antarktisziak, akkor kialakulhat a következő újvilág, a maga bevándorlóival, saját szokásaikkal, kultúrájukkal, szemléletükkel.

De előbb az első embernek kell leszállnia a Marson. Ezen dolgozunk.

A NOL interaktív infografikája a Marsról és a magyar expedícióról itt >>>

Korábbi blogbejegyzések >>>>>

Linkek:

Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai