A szerző író

Egy ilyen bolt lett a hungaristák céltáblája. Lehetett volna bármelyik másik, és jöhetett volna benzines üveg oda is. Miért ne tennék, ha tehetik? Hát nem tehetik. Összejöttünk pár százan. Másnap újra támadás. Másnap újra eljöttünk. Most már több ezren. Szokják meg, hogy nem tűrjük tovább. Mi ismeretlenül is egymás barátai vagyunk, és minden áldozat mellé odaállunk, ha kell. Reméljük, hamarosan nem kell. Mi vagyunk a többség. Mi vagyunk, akik haragunkban, dühünkben, sértettségünkben sem akarjuk megsemmisíteni a másikat. Ők ezért azt hiszik, gyengék vagyunk. Pedig mi erősebbek vagyunk, mint a terroristák. Nekünk számos békés eszközünk van a győzelemhez. Gyakran győzünk is. (Gyakrabban, mint ők.) De ha veszítünk, sem fogunk csalást kiáltani, és nem dúljuk fel Budapestet. Elkezdjük újra. Legyőzni nem lehet minket.

Hogy eredetileg mi történt, nem lehet pontosan tudni. Mi úgy emlékszünk, egy fiatal lány helytelenítette, hogy a jegyiroda eladója nem hallott kedvenc popegyütteséről. A vevő nem sokat keresgélte a szavakat: "zsidó" - közölte. Az eladó is keresetlenül válaszolt: "fasiszta". A lány sértődötten szitkozódni kezdett. Az eladó erre javasolta, hogy hagyja el a helyiséget. Mikor a lány erre nem volt hajlandó, kijött a pult mögül, és kivezette.

Ők úgy emlékeznek, hogy a lányt azért sértették meg, mert magyar. Az eladó ugyanis "magyarellenes". Ez bosszúért kiált. Hogy mi az a "magyarellenes", azt nem tudom. Kérdezzék meg őket.

Ha valakit lezsidóznak, süketnek tetteti magát, pedig a lenyelt mérgek betegségeket okoznak, fertőznek és megrövidítik az életet. Valaki végre kiköpte helyettünk is. Bátorság kellett hozzá. Nagy árat fizetett érte. A boltját felgyújtották. Helyreállította, kinyitott. Másnap betörték a kirakatait.

Ebből elég. Minket megtámadtak. Pontosabban: minket támadtak meg. Összejöttünk, nehogy azt higgye a boltos, hogy egyedül van. Ismeretlenül is beszédbe elegyedünk egymással. Hátulról megbök egy lány. Lány? Hatvanon fölül van. Padszomszédom az általánosból. Gyerekkori arca megképzik előttem. Mellettem egyetemi évfolyamtársam. Testőrnek hívtam magammal. Még nem tudhattam, hogy erre semmi szükség. Balra magas, szőke MSZP-képviselő. Megismerkedem egy fiatal internetes publicistával. Valaki távolról integet. Szeretjük egymást, hiába. Amerre ellátok, mindenütt mi vagyunk. Többnyire öregek, középkorúak, de sok fiatal is eljött. Ki-ki a párjával, ahogy jobb társaságban szokás. Egy magas nő nagy, lompos kutyával. Felfedezek egy gyereket is egy farmeros apuka nyakában. Kezében hurkapálcikán piros-fehér-zöld zászló.

Innen nem látni, de szájról szájra jár, hogy megérkezett Magyarország miniszterelnöke. Most csak egy közülünk, tiltakozó polgárok közül. Neki is joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Hányszor emlegettük irigykedve a nyugati országok vezető politikusait, amikor élére álltak egy-egy antifasiszta tüntetésnek! Meghatottan tapsoljuk meg Gerhard Schrödert.

Később meghalljuk a szokásos rigmusokat. Ők nem nagyon találékonyak. Viszont nagyon hangosak. De mi alig halljuk. "Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám" - suttogjuk mi áhítattal, mint egy imát. Költészet napja van. Ők a másik oldalon átkozódnak tovább. Mi elénekeljük a magyar himnuszt, és csendben elindulunk hazafelé.