A jövő héten a Honvéd- Brazil Masters öregfiúk-mérkőzésre - szakvezetőként - Budapestre érkezik Carlos Alberto, az 1970-ben vb-aranyérmet nyert, korszakos brazil válogatott jobbhátvédje-csapatkapitánya. Ebből az alkalomból kértünk interjút a világfutball legendás alakjától.
Minden napra egy zsugás
- A World Soccer című neves brit szaklap a múlt évben a labdarúgás valaha volt legjobb csapatának választotta a hetvenes brazil válogatottat. Gondolom, nem tiltakozott...
- Én azért megosztottam volna az első helyet a mi együttesünk és az 1958-ban világbajnok brazil csapat között. (Az utóbbit negyedikként rangsorolta a World Soccer. - A szerk.) Mindkét garnitúra felsőfokon futballozott; a miénknek alighanem az volt a szerencséje, hogy többen látták a televízióban, mint az ötvennyolcast.
- Szokta nézni DVD-n vagy videón az 1970-es felvételeket?
- Gyakran megteszem. Mint ahogyan a régiekkel ma is rengeteget beszélünk arról a vb-ről.
- És mire jutnak?
Carlos Alberto Torres
- Arra, amit már akkor is tudtunk, hogy a döntőt a második csoportmérkőzésünkön lejátszottuk. A legnehezebb meccsünk ugyanis a címvédő angolok elleni 1-0 volt. Nekem persze a finálé maradt a legemlékezetesebb, hiszen én rúgtam az utolsó gólt az olaszok
4-1-es legyőzésekor, és én vehettem át a Rimet Kupát.
- Jobbhátvédet vagy szélsőt játszott?
- Mindkettőt. Nálunk hagyomány, hogy a szélsőbekkek a támadásokban is részt vesznek, gondoljon csak Cafura, Roberto Carlosra, Francisco Marinhóra vagy Leonardóra. De az a vb persze nem rólam szólt.
- Hanem?
- Mindenekelőtt Peléről. Nálam ő a Numero 1., de még a Numero 2., a Numero 3. is...
- S a Numero 4.?
- A hetvenes forma alapján Jairzinho. Ám abban a társaságban az volt a legjobb, hogy Mario Zagallo szövetségi kapitány meghirdette: a legkiválóbb futballistáknak játszaniuk kell! A négy hónapos - a kondíciónkat is megalapozó - felkészülés során összehozta hát azt az öt labdarúgót, aki egyaránt tízes mezben játszott a klubjában: Jairzinhót, Gersont, Tostaót, Pelét, Rivellinót. A középpályás Piazzát meg beállította a védelembe. Egyúttal megtalálta az optimális szisztémát ahhoz, hogy e klasszisok mindegyike szerepelhessen. Brazília válogatottja addig a 4-4-2-es formációban futballozott; az 1970-es világbajnokságon áttért a 4-3-3-ra. Akár a végeredményt, akár a százszázalékos mérleget nézem: tökéletes sikerrel.
- Abból a csapatból hány játékost állítana be az első vb-arany elnyerése óta eltelt fél évszázad brazil All Star-tizenegyébe?
- Hármat. Jairzinhót, Pelét, és... Szóval, jobbhátvédet az első félidőben Djalma Santos, a másodikban Carlos Alberto játszana. A többiek: Gilmar, Luis Pereira, Aldair, Nilton Santos, Zito, Didi, Garrincha és Romario vagy Ronaldo.
- Clodoaldo, Gerson, Rivellino?
- Meg Mauro, Paulo Cesar Lima, Edu, Zico, Junior, és ki tudja, mennyien... A Santos például a világ talán legjobb klubcsapata volt az ötvenes-hatvanas években; ha látta volna a Dorval, Mengalvio, Coutinho, Pelé, Pepe csatársort! De hát egy Dream Teamet kért, nem tízet...
- Mitől ennyire nagy a brazil futball?
- Igazából senki sem tudja. A játék örömével születünk, és a mi hazánkban mindennap világra jön egy elsőrendű labdarúgó.
- Mire a legbüszkébb?
- Brazíliára. A brazil futballra. S főként 1970-re.