E liberálisok szerinte "az elmúlt húsz év politikai küzdelmeiben ... rendre azok mellett... foglaltak állást, akiket nyilvánvalóan nem érdekeltek e folyamatnak a többségre hátrányos következményei". "A liberalizálás, deregularizálás, privatizálás szentháromságát" képviselték "a gazdaságban is, a kultúrában is és most még a közszolgáltatásokban is". Ez vezetett a válsághoz, és ezért a kormánypártok akkor járnak el helyesen, ha "a felhatalmazásuk megújításáért visszamennek a választókhoz. Kezdeményezik, lehetővé teszik az előre hozott választások kiírását".

Mielőtt Elekkel együtt azt gondolnánk, morális okokból vállalni kellene az előre hozott választásokat, tisztázzuk: mi is történt Magyarországon az elmúlt években?

Régről kell kezdeni a dolgot, egy olyan pontról, amelyen - a liberalizmussal szakító Fidesz ideológusaként - még Eleknek is aktív szerepe volt. A Fidesz 1994-ben elbukott a választásokon. Vezetői úgy döntöttek, hogy a jobboldal vezető pártjává válnak, elfoglalva a megroggyant MDF pozícióját. De nem az antalli konzervativizmust tették magukévá, hanem az Antall előtti MDF-re jellemző, Csurka radikális populizmusának is kiindulópontjául szolgáló harmadikutas antikapitalizmust. Az ellenzéki Fidesz e harmadikutas alapon - egyebek mellett Elek szövegezésében - idegen érdekek szolgálatával, a magyar nép szándékos elnyomorításával vádolta a szocialistákat és a szabad demokratákat, maga Orbán "idegenszerűnek" nevezte őket, kampányt folytattak a privatizáció és a külföldi tőke ellen, és népszavazási akciót indítottak a földpiac liberalizálása ellen. Rosszul emlékszik Elek, ha azt állítja, hogy a huszonhárommillió románt emlegető fenyegetőzéssel, Kövér köteles beszédének megtámadásával kezdődött a demokratikus normákkal összeegyeztethetetlen politikai kampány. Jócskán tapasztaltunk ilyesmit már 1990 tavaszán is Elek akkori pártjának, az MDF-nek a részéről, és rendszerré vált az effajta, az ellenfelet a nemzetből kitagadó politizálás a Fidesz gyakorlatában 1995-től, előbb ellenzékben, majd kormányon. Az 1998-as kampányban a hétszázalékos növekedés ígéretével kezdődött a gazdasági realitásokra fittyet hányó ígérgetés. Ezt folytatta 2002-ben a jóléti rendszerváltás ígéreteivel a Medgyessy Péter vezette MSZP (és mellesleg a korszakváltó ígéreteket hirdető SZDSZ is), versenyezve Orbán pártjával, amely ennél is többet: többek között a bérek megkétszerezését, a családi adókedvezmények további bővítését ígérte az egyszeri nagyarányú adócsökkentés mellett.

A Fidesztől eltérően, mely 1998-ban gátlástalanul elejtette megalapozatlan ígéreteit, Medgyessyék meg is valósították a magukéit. Ezzel új lendületet adtak a Fidesz-kormány által a kétéves költségvetés, a nagyvonalú lakástámogatások, a köztisztviselői illetményemelés, a felemelt minimálbér révén 2001-től elindított destabilizációnak. A szocialisták és a szabad demokraták ehhez az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelést, a tizenharmadik havi nyugdíjat, a családi pótlékot, az adócsökkentést stb. tették hozzá, majd 2002 és 2006 között újra meg újra elszalasztották az alkalmakat arra, hogy megállítsák a destabilizációt. Ragaszkodtak a 13. havi nyugdíj teljes kifizetéséhez (ahelyett, hogy pl. megálltak volna két hétnél), erőltették az autópálya-építést, minden hazai és külföldi figyelmeztetés dacára csökkentették az adókat, vagyis az államháztartás bevételeit. Sok mindennek nevezhető ez a kalandorpolitika, de liberálisnak bizonyosan nem. A 2002 és 2006 közötti négy évben példátlan mértékű, több mint 33 százalékos életszínvonal-emelkedés valósult meg, nem kis részben fedezet nélkül, tehát eladósodással finanszírozva. Vajon mondható-e erre a politikára, hogy képviselőit "nem érdekelte" a többség élethelyzetének alakulása? Ugyan! Éppen a javítás következményei nem érdekelték!

Az újra többséget szerzett koalíciónak a pénzügyi csőd elhárítására 2006 júniusában nem volt más választása, mint a stabilizáció, az eladósodás megállítása s ennek érdekében a költségvetési bevételek növelése, a kiadások csökkentése: létszámcsökkentést a közszférában, az adóemelés, a reálbérek átmeneti csökkentése 2007-ben. Ez a korábbi fedezetlen reálbér-növekedés egy - kisebb! - részének visszavételét jelentette. A magyarok életszínvonala 2007-2008-ban még mindig magasabb, mint 2005 előtt bármikor. Tehát még most sem "élünk rosszabbul, mint négy éve" (Fidesz, 2006). Más lehetősége a kormánynak nem volt. A kormánypártok a stabilizáció oltárán feláldozták esélyeiket az önkormányzati választásokon, vállalták népszerűségük rohamos csökkenését. E stabilizációs erőfeszítésről nem mondhatunk mást, mint hogy az egész ország érdekében állt. Vajon Elek szerint nem? A stabilizáció nem a közjót szolgálja? Inkább szolgálná a csőd, a további eladósodás?

A stabilizáció - a konvergenciaprogram - egyelőre sikeres, a tervezettnél is jobban csökkent az államháztartás hiánya, és nem csupán az adóemelések révén, hanem a - mindenekelőtt az egészségügyben az ellátás romlása nélkül, a gyógyszergazdálkodás reformjával és a kórházi kapacitások csökkentésével elért - jelentős kiadáscsökkentés nyomán is. A stabilizáció közben - mint az a Tárki legújabb jelentéséből kiderül -, a szociális különbségek nem növekedtek, hanem csökkentek. A kutatók szerint "lényeges egyenlőtlenségcsökkenés történt az utóbbi években", szűkült valamelyest a felső és az alsó tized közötti távolság. Igaz, ennek árát a középosztály fizette meg, azok, akik a Fidesz-kormány politikájának - a családi adókedvezménynek, a lakástámogatásnak - a kedvezményezettjei voltak. Ők, a tehetős középrétegek lennének az a "többség", amelyért Elek annyira aggódik?

Olyasféle erőltetett liberális politika, amiről Elek ír, nem folyt az elmúlt években. A szocialisták számára a nyugdíjasok jövedelme szent és sérthetetlen volt: nemhogy a 13 havi nyugdíjhoz ragaszkodtak, de nem engedtek hozzányúlni pl. a teljesen irracionális ingyenes utazáshoz sem. A miniszterelnök újra meg újra deklarálta: nem megy bele olyan adócsökkentésbe, amelynek a szociális juttatások mérséklése volna az ára, a szlovák példát a szocialisták rendre riogatásra használták és használják.

Elek szerint a liberálisok "az üzemgazdasági ésszerűséget követő tőkeérdek korlátlan uralmi igényét" kívánják érvényesíteni. Vajon azt érti ezen, hogy ha sosem elég a pénz egészségügyre, felsőoktatásra vagy éppen filmre és színházra, akkor a magánérdek mozgósítása a szűkös előforrások hatékonyabb felhasználására ártana a felsőoktatásnak, a kultúrának vagy a gyógyításnak? Miért baj, ha a magánvállalkozás "bevetésével" ugyanannyi pénzből jobb szolgáltatást lehet nyújtani? A könyvpiacon, a gyógyszerforgalmazásban ez már megvalósult, és nem járt vele rosszul a fogyasztó, miért ne lehetne másutt is erre törekedni?

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs baj. Van, csak egészen más természetű, mint Elek feltételezi. Az egyik baj az, hogy a második Gyurcsány-kormány mindahhoz képest, amit a különféle pártállású szakértők elég egyöntetűen szükségesnek tartanak, keveset tett. Annyit, amennyi az előző évtizedben keletkezett romok eltakarítására elegendő volt, de építésre már nem. Az új egészségbiztosítási modell lett volna az építés első fontos állomása, de hát éppen temetik. Nem született semmiféle döntés a nyugdíjrendszer ügyében, nem történt fordulat a feketefoglalkoztatás elleni harcban s - jórészt az ellenzéknek felróhatóan - a közigazgatásban sem. Az állami kiadásokat - az egészségügytől eltekintve - tűzoltó jellegű intézkedésekkel csökkentették, ami az államháztartási hiány látványos csökkentéséhez elég volt, ahhoz azonban nem, hogy a magyar gazdaság egyensúlyi növekedési pályára kerülhessen.

A másik baj: hiába tett a kormány a szükségesnél sokkal kevesebbet, ez is több volt, mint amennyit kész ma tudomásul venni a magyar társadalom. Jó egy évtizeddel ezelőtt, a Bokros-csomag idején sokkal súlyosabb megszorításokat is jól elviselt az ország. Annak, hogy most ez nem így van, alighanem az az oka, hogy minden korábbinál súlyosabb az ellentét a választások előtt mondottak - mégpedig nemcsak az MSZP, hanem az egész politikai osztály által nagy erővel épített gazdaságpolitikai légvárak - és a realitások megkövetelte intézkedések között. Míg a korábbi esetekben a megszorításokra vállalkozó kormány nem maga volt közvetlenül felelős a megszorításokba torkolló gazdaságpolitikai hibákért, most azok kértek áldozatot, akik az országot bajba sodorták. Ráadásul a megszorítások bejelentése késleltetés nélkül követte az optimizmust árasztó választási kampány - valamennyi párt egymással versengő kampánya - után. Ez a példátlan kontraszt a kormányon levők példátlan hitelvesztését okozta. És a korábbi hamisság miatti hitelvesztés éppen azt a kormányt sújtja a legjobban, amely szembe fordult a hamissággal.

Hiába helyes az egyensúly helyreállítására irányuló gazdaságpolitika, nem várható el az emberektől, hogy egyetértsenek vele. Nem fogadják el másutt sem, világszerte sztrájkokkal, tüntetésekkel tiltakoznak az effajta politika ellen. Ami elvárható, az az, hogy a többség elhiggye a kormányon levőknek, hogy a kellemetlen intézkedésekre elengedhetetlenül szükség van. Hinni azonban csak annak lehet, akinek hitele van. A magyar politikai osztálynak azonban nincs.

A helyzetben ez a tragikus: az ország jövője bátor reformpolitikát kívánna, a politikai osztálynak azonban nincs olyan szelete, amely rendelkezne az ehhez szükséges bizalmi tőkével. A szükséges reformok ezért elmaradnak. A Fidesz az elmúlt évtizedben mindig szemben állt azokkal, a szocialisták most döntöttek a reformpolitika feladása mellett, az SZDSZ maradványának pedig nincs annyi politikai tőkéje, hogy erővel léphessen fel a reformokért. Marad az ország további leszakadása. Előre hozott választás ezen nem segít.