A magam részéről alapvetően a szkinhedegyüttesek pártján lennék, már ha a 4 Skinsről, a Businessről, a Cockney Rejectsről vagy a Cock Sparrerről volna szó, és a futballmeccseken énekelhető, üvölthető, egyszerű utcai rock and rollokról, viszont a nemzeti rocknak nevezett árvalányhajas giccsparádé olyan messze áll az eredeti oi-tól (így hívják a brit szkinhedek zenéjét), mint a Marica grófnő a Sex Pistolstól. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szkinhedzene ilyen szörnyű dekadenciája nem speciálisan magyar jelenség, a szélsőjobbos oizene legnagyobb hőse, a Blood and Honour (Vér és Becsület, ugye) nevű vérfasiszta mozgalom alapítója, Ian Stuart Donaldson teljes megkattanása és Hitler-rajongóvá válása után készített borzalmas, ősangol folkelemekkel díszített giccsrockszámokat. Na, azóta minden szélsőjobbos oizenész megpróbál eljutni idáig. Pedig a "nemzeti rock" nagyjából "újpesti fradista", "ateista lelkész" és "elszegényedett szakszervezeti vezető" szintű oximoron (jut eszembe, létezik egy Oxymoron nevezetű antiraszszista német szkinhedzenekar), mert hát hogy az úristenbe lehetne nemzeti egy Amerikába hurcolt afrikaiak zenei örökségéből származó, a Brit-szigetek színes bőrű bevándorlói által csiszolt, a globálisnál is globálisab zenei irányzat bármely leágazása? Hacsak úgy nem, ahogyan magyar lesz a sumer. Ahogy Uri Geller hajlítja a kanalat. Persze, mindig vannak, akik a bomberdzsekiben és a Martens-bakancsban is meg tudják látni a nemzetit. A nemzeti rockkal kapcsolatban annyi hungarikum vélelmezhető, hogy aligha létezik még egy ország a földön, ahol egy volt jegybankelnök rádióinterjúban vallja be, hogy kvázirajongója az egyik ilyen utószkinhed nemzeti rockegyüttesnek. (Ebből csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a világ legszarabb ízlésű voltjegybankelnöke magyar.) Na már most, a fentiekből könnyen levezethető, hogy a Hollán Ernő utcában kapható szkinhedkoncertjegyek száma milyen összefüggésben van a magyar demokrácia állapotával, miért kell kinyitni az ernyőket, ha szemereg a barna eső, pláne, ha a helyszínre érkezik az összes olyan létforma, amely köztéri provokáció ügyében illetékes. Ennél én nagyságrendekkel komolyabb problémának gondolom, hogy a magyarság végleg elveszíteni látszik a paradicsomízű paradicsomért folyó csatát, sőt, az idén már a reteknek sincs semmilyen íze, csak harsogós, roppanó üresség. Na, ezt írjam meg, de nem merem.