Sokan vallják tanítványának magukat. És a tanítványai valóban tudják, miről beszélnek, amikor a cigányságról, szegénységről, kilátástalanságról esik szó. Ők azok, akiknek a szájából az a szó, hogy szolidaritás, hitelesen hangzott: Solt Ottiliáról, Havas Gáborról, Rupp Kálmánról, Csalog Zsoltról van szó. Azokról, akiktől lehetett tanulni, mert volt kitől tanulniuk: Kemény Istvántól. Attól az embertől, akinek köszönhetően Magyarországon megkezdődtek a szegénység- és romakutatások a hatvanas évek végén. Attól az embertől, aki hiteles tudott maradni, és akit a hitelessége kényszerített emigrációba, hogy onnan az elsők közt térjen haza, amikor lehetett. Álljon itt egy interjúrészlet tőle, 2003-ból (Czene Gábor: Több roma, változatlan szegénység): "Gyengén és tétován, de a cigányságon belül is megkezdődött a polgárosodás. Nem beszélve most az elenyészően kevés kifejezetten gazdag cigányról, a roma lakosságnak kialakult egy viszonylag jómódú rétege, amely a társadalom középső harmadához tartozik. A szülőknek van állásuk, a gyerekek iskolázottsága átlagon felüli. Ez egy nagyon szűk réteg, a roma háztartásoknak csak a 13 százaléka, de létezik. És nem a Kádár-korszakban tapasztalt paternalista állami gondoskodásnak, hanem a saját erejének köszönhetően jött létre. Nincs más lehetőségünk, bíznunk kell abban, hogy idővel ez a réteg egyre szélesebbé válik."

Igaza volt. Nincs más lehetőségünk, még akkor sem, ha nélküle nehezebb lesz bizakodni.