A pszichiátria, történeti gyökereit tekintve hatalmát és jogosítványait arra kapta, hogy a törvényt nem sértő, de másságukkal a „normális” polgárok nyugalmát zavaró embereket begyűjtsék és fogva tartsák. A kényszergyógykezelés és az annak fenyegetettségében választott „önkéntes” kezeltetés egyaránt rendkívül problematikus, alkotmányos aggályokat felvető intézménye a mai napig jelzi, hogy a pszichiátria különleges jogosítványokkal rendelkezik, állam az államban.

A pszichiátria csak fokozatosan kezdte „gyógyítónak” nevezni önmagát, s mára identitásában a gyógyítószerepet hangsúlyozza. A pszichiátria története valójában mindig agykárosító terápiák története volt, s sajnos az elmegyógyintézetek és zárt osztályok világában -mindenki tudja, csak képmutatón nem beszél róla-, a betegek nemegyszer ma is emberhez méltatlan módon vannak fogva tartva és „kezelve” (lásd például a nemrég felszámolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet [OPNI] pszichiátriai-rehabilitációs osztályát, ahol az ápoltak zöme hatalmas, hodályszerű teremben, mennyezetig nem érő, gipszfalak alkotta boxokban – „hangyák módjára” – éldegélt, érdemi pszichoterápia nélkül, igaz legalább a bódító gyógyszerek „biztonságában” …).
A pszichiátria, hogy pozícióit erősítse, meg akarja oldani a depressziókérdést, az öngyilkosságkérdést, az alkoholizmust, s mindehhez pénzt és birodalmat követel. A pszichiátria fegyvere mindig is az ijesztgetés volt, holott eredményei a depresszió, öngyilkosság-prevenció vagy alkoholizmus terén jelentéktelenek. Mindezek ugyanis nem csak pszichiátriai kérdések, sőt elsősorban nem azok. A pszichiátria a megmentő szerepben akar tetszelegni, miközben nem a létszámhiány és nem a pénzhiány, az ami akadályozza őt e problémák megoldásában, hanem az, hogy elvileg sem alkalmas e társadalmi problémák megoldására.

A biológiai pszichiátria valódi arca akkor bukkan elő a gyógyító álarc mögül, amikor meginogva érzi hatalmát, és megcsappannak a pénzforrások (autentikus szerzőként lásd az OPNI néhai, az Orbán-kormány által leváltott és a kormányváltás után az ígéretek dacára se visszahelyezett .főigazgatójának dolgozata; Veér András: A biológiai pszichiátria pánikbetegsége. Valóság, 1995/5.).

A pszichiátria világszerte válságban van, és ezt a pszichiátria vezetői világszerte tagadják. A pszichiátria vezetői szerint a válságkezelés leghatékonyabb módja a válság tagadása. A pszichiátria történelmi gyökereit tekintve elnyomó szervezet, arra lett kitalálva (nem árt ismételni), hogy begyűjtse, elkülönítse és őrizze azokat, akik zavarják a „közrendet”, de -mivel törvényt nem szegtek-, törvényesen nem volnának fogva tarthatók. Érdemes megfigyelni, miként érvel a mai magyar pszichiátria vezetése az egészségügyi megszorítások következtében kialakult helyzetre. Állításuk szerint a Lipót (OPNI) megszüntetése óta több száz beteg kószál kezeletlenül az országban. Németh Attila, a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) leköszönő elnöke, az Info rádiónak adott nyilatkozatában ezt mondta: „A kezeletlen pszichiátriai betegek sokszor a bűnelkövetők számát növelik, a sorozatosan gyilkosságot elkövetők egy része pedig bizonyítottan pszichiátriai beteg.” Ugyanitt Lehóczky Pál a Társaság főtitkára szerint „…ha a betegek kiszorulnak az ellátásból, a bűnelkövetők között növekszik a számuk.”
A Zétapress Némethet idézve ezt írja: (http://www.zetapress.hu/egeszsegugy/2131)
„A gyilkosságok hátterében is állhat pszichiátriai betegség. Szkizofréniában szenvedő betegeknél előfordulhat, hogy érzékcsalódások (hallucinációk) vagy téveszmék hatására agresszív cselekményeket követnek el (pl. úgy vélik, hogy környezetében lévő személyek meg akarják őt semmisíteni vagy egy hang utasítására kell cselekedniük)….. Döntő többségüknél nem fordult elő súlyos agresszív megnyilvánulás, mégis, ha a halállal végződő erőszakos bűncselekményeket vizsgáljuk, akkor ezen betegcsoportba tartozók magasabb arányban érintettek, mint amennyi arányszámukból várható lenne.”

Az Origon ez olvasható :
„Statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre az elmúlt évben történt öngyilkosságok és erőszakos bűncselekmények számáról. A Magyar Pszichiátriai Társaság vezetősége mégis azt feltételezi, hogy az utóbbi időben több olyan bűncselekmény történt, amelyet nem megfelelően kezelt betegek követtek el. Súlyos, kezeletlen depresszió állhatott az utóbbi időben történt több erőszakos bűncselekmény hátterében és ez, a Magyar Pszichiátriai Társaság vezetősége szerint, összefüggésbe hozható a pszichiátriák közelmúltban történt leépítésével, átalakításával. A szakmai társaság több olyan bűncselekményt gyűjtött össze, amelyek hátterében súlyos depresszió állhatott.”

A Zétapress a bizonyítékként lobogtatott tragédiákat így foglalja össze:
 „Az egyik fővárosi kórház pszichiátriai osztályán egy drogindukált szkizofréniában szenvedő hajléktalan beteg megölte éjjel a betegtársát. Vas megyében, korábban pszichiátrián is kezelt nő megölte kiskorú lányát és idős anyját, majd öngyilkos lett (búcsúlevelet hagyott maga után). Téten egy munkáját elvesztett férfi rátámadt a szociális intézmény vezetőjére, majd lövöldözött a kiérkező rendőrökre… [az egyiket életveszélyesen megsebesítette – betoldás a szerzőktől], végül önmagával végzett (búcsúlevelet hagyott maga után). Három gyermekét egyedül nevelő(?) alkoholista és kóros játékszenvedélyben (?) szenvedő apa, ittas állapotban felgyújtotta a házát, és a legkisebb gyermeke benne égett. Pest környékén egy 54 éves férfi magára gyújtotta a házát, elhúzódó válási konfliktust követően, öngyilkosság céljából. Szekszárdon egy apa és fia felakasztotta magát (többes szám első személyben írt búcsúlevelet hagytak maguk után).”

Az érvelés önmagában abszurd, hiszen az egyik beteg a pszichiátriai osztályon követte el tettét, ennél „pszichiátriaibb” kezelést már nem kaphatott volna. A Vas megyei (rátóti) eset „korábban pszichiátrián is kezelt”; ez éppen arra világíthatna rá, hogy a pszichiátria még a „kezelt” esetekben is tehetetlen. Ráadásul a rátóti esetnél felmerült, hogy talán nem éppen az antidepresszáns-szerű hatással bíró fájdalomcsillapító váltotta-e ki a gyilkossági és öngyilkossági késztetést (Vas Népe jan. 25). A pszichiátriai társaság évek óta mélyen hallgat arról, hogy az antidepresszánsok szedése öngyilkossági és gyilkossági késztetéseket válthat ki, sőt prominens képviselőjük nyíltan hangoztatja, hogy az antidepresszánsok nem növelik a kockázatot.(Holott ma már Magyaroszágon is kötelező az antidepresszánsokon feltüntetni ezt a veszélyt!) A valós veszélyekre tehát nem hívják fel a figyelmet, sőt tagadják azt, míg ha saját érdekeikről van szó, az amúgy is bekövetkező sajnálatos agresszív cselekményeket úgy állítják be, mintha azok pszichiátriai eszközökkel megelőzhetők lettek volna.

Az MPT régi-új stratégiája visszanyúlik a történelmi gyökerekhez: a félelemkeltés a pszichiátriai betegek stigmatizációján keresztül. A társadalomnak szóló üzenet: „nem védünk meg benneteket, ha nem adtok elég pénzt és hatalmat”. Az MPT stratégiájának lényege, hogy az emberekben a pszichiátriai beteg asszociálódjon a gyilkossággal, családirtással, öngyilkossággal és hajléktalansággal. Ez az emberekben, rokonokban kemény félelmeket és előítéleteket teremt, lincshangulatot idéz elő. Fokozza a pszichiátriai betegek kiközösítését, durván sérti a pszichiátriai betegek emberi méltóságát.

Úgy véljük, ezt az alantas hangulatkeltést sok humanista pszichiáter becsülete is bánja, ugyanis az MPT a magyar pszichiáterek társasága, így a szűk vezetőség minden magyar pszichiáter nevében nyilatkozik – a megkérdezésük nélkül. Ám a vezetőség bűnei a tagság fejére hullanak vissza.

Ezért hívjuk fel most – közbevetőleg – a figyelmet ellenpéldákra: szép teljesítménye a messze tisztességes hivatásvégzésnek az orvos-filozófus Dr. Kovács József munkássága (2007-ben „Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában”. címmel publikált kötete – többek között – azon anomáliák hátterének, a társadalom medikalizációjának tudományos elemzése, amelyekre e cikk szerzői reflektálnak), de megnevezhetők olyan szakmai nagyságok is, mint Buda Béla doktor (a honi gyógyítók mentálhigiéniájának nemzetközi elismertségű atyja) vagy az ő valamikori kollégája, a betegek önsegítését vérbeli pedagógus módjára pátyolgató – szintén polihisztor – néhai dr. Avar Pál, a „hősterapeuta”, avagy a kiváló debreceni magatartáskutató, Dr. Bánfalvi Attila.

Az MPT másik motivációját sejteti az ugyancsak mindenhol elhangzó adat, hogy – mint a Zetapress írja – „További szomorú tény, hogy az eddigi adatok szerint 2007 során több mint öt százalékkal csökkent a krónikus skizofréniában alkalmazott pszichiátriai szerek – az antipszichotikumok – forgalma.” Ha valami, akkor ez keményen érinti a pszichiátria vezetését, mert gyógyszeripari barátaik – gondoljuk – arra figyelmeztették őket, hogy az apanázs a bevétel függvénye, valamit nekik is tenniük kell ezért. Lehet, hogy tévedünk, de asszociálni mi is asszociálhatunk.

Meggyőződésünk, hogy a tárgykörben legutóbb megjelent cikk szerzőjét az MPT tudatosan és súlyosan félretájékoztatta (Kun J. Viktória: Skizofrén helyzetben a skizofrének. Népszabadság, 2008. 02. 14.), hiszen, idézünk az írásból, „Németh Attila … szerint a helyzet kétségbeejtő: bezárták az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI), s ezzel egyidejűleg országszerte mintegy negyedével csökkentek a pszichiátriai kapacitások, amelyek pedig korábban sem érték el az európai átlagot. Az ágyszámleépítés mellett a járóbeteg-ellátás finanszírozása is csökkent, és nem bővültek a pszichiátriai betegeket fogadó intézmények férőhelyei sem”. Ugyanezen szakmai kör álláspontját erősíti Szilágyi Júlia pszichiáter, az Országgyűlés Ombudsmani Hivatalának munkatársa, aki „szerint skizofrén betegek százai kerülhettek az utcára, olyanok, akiknek ellenőrzésre és állandó kezelésre volna szükségük”. Némi, bár eléggé bátortalan cáfolatát ezen állításoknak Horváth Ágnes eü. miniszter és munkatársai fogalmazták meg (becsületesen megjelenítve ugyanebben a minapi publicisztikában): „Az OPNI-n kívül sehol sem szűnt meg az aktív pszichiátriai ellátás az ország kórházaiban, legfeljebb kapacitáscsökkentés volt - ez a minisztérium álláspontja. A kapacitás >mindössze< 22 százalékkal csökkent, miközben a rendelkezésre álló helyek csak 70-85 százalékos kihasználtsággal működnek. a minisztérium szerint így egyértelmű, hogy kapacitáshiány miatt senki nem kerülhetett utcára. az arra rászoruló betegeket minden esetben a pszichiátriai osztályokon helyezik el. zárt osztály alkalmazására - emberjogi szempontok miatt - nincs lehetőség. a szaktárca lapunk kérdésére leszögezte: a dühöngő beteg kezelése, a biztonságának garantálása az intézmény menedzsmentjének és szakmai vezetésének a feladata és felelőssége. ehhez az indokolt gyógyszeres nyugtató terápia és - szükség esetén - a rendőri segítség is a rendelkezésükre áll.”

Felmerül a kérdés, kik és hogyan idézték elő ezt a zűrzavaros állapotot. Szilágyi Júlia pszichiáter, az ombudsmani hivatal említett munkatársa az MTV Napkelte műsorában (2008. 02. 15.) elszólta magát, imigyen: a Lipót még be sem volt zárva, amikor már elkezdték hazaküldeni a betegeket, „javult”, „elbocsátható” címkéket ragasztva rájuk. A riporter kérdésére, hogy miért nem szervezték meg már ekkor a betegeknek a további kezelést, átirányítva őket más osztályokra, Szilágyi csak annyit mondott, hogy sajnos ez nem történt meg. Mint a riportból kiderült, a különféle intézményekben volna hely, a pszichiátria vezetésének hivatkozása, hogy a 25%-os ágyszám csökkentés idézte elő a helyzetet, félrevezetés. A riportból egyértelműen kiviláglik, hogy a Lipót felszámolásának hírére vagy hanyagságból, vagy szándékosan úgy eresztették szélnek a gyenge betegségbelátással rendelkező betegeket, hogy nem oldották meg jövőbeni ellátásukat. A Lipót pszichiátriai vezetőit tehát súlyos felelősség terheli a kialakult állapotért. Ők viszont hipokrita módon az általuk előidézett következményekért a kormányzatot hibáztatják. A kriminalisztika szokásos kérdésére, miszerint „kinek az érdeke ez?”, önkéntelenül is olyan válaszok jönnek fel az emberben, hogy a pszichiátria a leépítésekért a betegek elbocsátásával állt bosszút, tudván-tudva, ez később milyen nehéz helyzetet fog teremteni, és akkor majd a „közaggodalmaskodó” főpszichiáterek hangoztathatják, hogy „mi szóltunk előre”. A helyzet előállt, s ennek egyedüli elszenvedői a betegek, akik valljuk be, ezt már megszokták. Eddig is szörnyű körülmények közt, alacsonyabb rendűként tartották őket, most meg lehet róluk úgy beszélni, mint pár évvel ezelőtt a kóbor kutya kérdésről Bukarestben.

Jelen reflexió szerzői – összegzésként – szomorúan állapítják meg a következőket.
A speciális kezelés és őrzés felemlegetése, amit a skizofrének esetében az OPNI bezárására hivatkozva a megszólaltatott hangadó elmegyógyászok hiányolnak, demagógia. Tudniillik az valójában antipszichotikumokkal történt bombázás volt (kémiai kényszerzubbony), gyakorlatilag tényleges törekvés nélkül bármiféle valódi pszichoterápiára (amit akkoriban számos beteg visszatérően panaszolt is). Ez az „ellátás” viszont valóban rendelkezésre áll a jelenlegi kórházi hálózatban. Tehát Horváth Ágnes eü. miniszternek e kérdésben „igaza van”. Egyebekben pedig szakmai közhely, hogy a skizofrének hatékonyabban gyógyíthatók családi-közösségi jellegű és méretű rehabilitációs intézményekben, sőt akár speciálisan szakképzett-felkészített gondozó családoknál, nem pedig elmegigantinumokban (mint az OPNI volt).

A különböző médiaorgánumokban immár folyton-folyvást ismételgetett hivatásrendi érvek mögött – jellemzően és alapos okkal feltételezhetően – az OPNI bezárásával és a pszichiátria tényleges és immár halaszthatatlan megreformálásával megbékülni nem képes, az eddigi privilégizált-bürokratikus hatalmi és jövedelmi helyzetét féltő lobbi betegellenes érdekeltsége áll.

Az MPT hallgatott, amikor az OPNI megszüntetése elleni tiltakozásokban a szakma megújításának követelése, a korszerű (humanisztikus, holisztikus, betegközpontú, „betegbarát”stb.) pszichiátria igénylése is felbukkant (vö. Fekete György: El a kezekkel a Lipóttól, de! Élet és Irodalom, 2007. 04. 27.).
Bár ezúttal hallgatott volna e Társaság!

Szendi Gábor klinikai szakpszichológus
Fekete György mentálpedagógus