Figyelmeztető jelek sokasága utal arra, hogy a magyar gazdaság elmúlt húsz éve során meghatározott fejlődési pályája a semmibe vezet. Ha a kelet-európai régió többi gazdaságának közelmúltbeli teljesítményéhez hasonlítjuk a miénket, a helyzet különösen riasztó, bár cseppet sem meglepő. Termelékenységünk növekedési üteme folyamatosan csökken, a foglalkoztatás szintje minősíthetetlenül alacsony szinten stagnál, a beruházási aktivitás nem csupán regionális összehasonlításban mutat egyre lehangolóbb képet. Miközben az állami szolgáltatások minőségi mutatói stabilan rettentőnek nevezhetők, az állami újraelosztás és a munkát terhelő adók mértékét tekintve globális rekordokhoz közelítünk.

Bár a kívánatos változtatások általános iránya a megfigyelők többsége számára nyilvánvaló, a meghozott vagy tervbe vett gazdaságpolitikai döntések rendre képtelenek megfelelni azon alapvető követelménynek, hogy a munkavállalókat, a vállalatokat és az állami szervezeteket jelentősebb teljesítményre ösztönözzék.

Sikertelenségünk egyik alapvető magyarázata közismert. A rövid távon fájdalmas, ám alapvetően fontos gazdaságpolitikai döntéseknek nincs érdemi, társadalmi támogatottsága, és emiatt a cselekvést megalapozó, széles körű politikai konszenzus sem biztosítható. A kormányzati semmittevés (vagy ami ezzel egyenértékű, a kapkodó rögtönzés) magyarázataként gyakran halljuk azt az érvet, hogy Magyarországon lehetetlen fontos kérdéseket értelmes, konstruktív módon megvitatni, majd arról konszenzusra jutni, ugyanis a józan megfontolásokat felülíró politikai nézetkülönbségek mindezt lehetetlenné teszik.

Jóval kevesebb szó esik egy másik, szintén alapvető, és az előzővel szorosan öszszefüggő tényezőről: a létező problémákra összpontosító, szakmailag kompetens, kiérlelt ajánlásokat megfogalmazó, egymással részben versenyző elemzések hiányáról. Persze folyamatosan dúl a retorikai küzdelem "a reformpolitika" megtartásáról, továbbviteléről, feladásáról, megmentéséről, annak bársonyos vagy sokkszerű, konszolidált vagy radikális voltáról. Talán nincs még egy ország a fejlett világban, ahol a közélet hivatásos és amatőr szakértői annyi újságoldalt írtak volna tele napi- és hetilapokban, annyi rádió- és tévéműsorban beszéltek volna végig a helyes gazdaságpolitikáról, ezen belül is "a reformról" , mint nálunk. Míg a publicisztika bajnokai egymásra vagy egymásért haragszanak, a politikai tartalom elrejtését célzó jelzős szerkezetek és szónoki bravúrok mellett alig-alig jelenik meg a megvalósítás részleteinek számszerű bemutatása, a célokat behatároló korlátok és ellentmondások kibontása. Ez a hiány különösen fájó annak fényében, hogy a közgazdaság-tudomány művelői, ha másban talán nem is, de két kérdésben bizonyosan egyetértenek: 1. a társadalom egésze számára a verseny általában előnyösebb eredményre vezet, mint a monopolhelyzet; 2. életszínvonalunk tartós emelkedésének alapvető forrása tudásunk folyamatos bővítése, megújítása, az innovatív tudás kimunkálása, vagy ha ez nem megy, a legjobb nemzetközi gyakorlat átvétele révén.

Pedig lehetne másképpen is! Számos országban működik az az egyszerű közpolitikai munkamegosztás, amelyben az erre szakosodott kormányzati, magán- vagy éppen egyetemi bázisú közpolitikai elemző-kutató intézmények (think tankek) szakértői feldolgozzák és megvitatják a nemzetközi kutatások tapasztalatait, vagy ha szükséges, kiegészítik ezeket, majd a valamelyest már kiérlelt, így hiteles vélemények kerülnek a nyilvánosság, illetve a politikai döntéshozók elé. Ily módon akár a rövid távú áldozat eredményeképpen létrejövő középtávú előrelépés is elfogadhatóvá válik. Ha az aktuális megmondóemberek kórusát Magyarországon is felváltaná a napi politikától eltávolított, nemzetközi színvonalú gazdaságelemző intézmények kara, akkor a valós tudáson nyugvó, hiteles ajánlások összessége nálunk is esélyt adna az állampolgárok, majd a politikai szereplők meggyőzésére, az oly gyakran hangoztatott minimális közmegegyezés elérésére.

Látnunk kell, hogy számos problémánk nem egyedi; azok és a rájuk adott válaszokból levonható tanulságok valamilyen formában már ismertek a világban. Természetesen különösen bonyolult kérdések, mint például a teljes egészségügyi ellátórendszer megtervezése esetében, továbbra sem lehet számítani hitelesen megfogalmazható szakmai konszenzus elérésére. Számos fontos területen azonban, ahol az elméleti érvek és a nemzetközi tapasztalatok egy irányba mutatnak, jóval nagyobb esély mutatkozik erre, különösen ha az ezek befogadását segítő intézmények tevékenységével kapcsolatos kezdeti tapasztalatok kedvezőek.

Az ország fenntartható növekedési pályára állítását célzó intézményi átalakulások szükséges, de persze nem elégséges feltétele a hiteles, meggyőző, minőségi tudást közvetítő gazdaságpolitikai alternatívák léte. Alapvető és közvetlen társadalmi érdek néhány erős, megkérdőjelezhetetlen tudású szakértőket foglalkoztató, egymással ténylegesen versengő közpolitikai, közgazdasági elemző intézmény felállítása, amennyire ez lehetséges, a mindenkori kormánytól független működéssel, állami, magán- vagy vegyes finanszírozással. Természetesen hasznos lehet a már meglévő, erre valóban érdemes, ám jelenleg (részben) diszfunkcionálisan működő intézmények szakmai színvonalának és politikai függetlenségének erősítése is. A Magyar Nemzeti Bank és néhány egyéb, ebben az értelemben kevésbé teljes kezdeményezés (CEMI, Regionális Energiagazdálkodási Kutatóközpont stb.) tevékenységének minősége jól példázza, hogy ez nem csupán szükséges, de lehetséges is.

Az elemzőközpontokban készült vizsgálatok célja természetesen elsősorban nem új tudományos eredmények kimunkálása, hanem a világban felhalmozott tudás kritikus és szisztematikus adoptálása, majd képviselete. Az intézmények sikeres működésének kulcseleme a gazdaságpolitikai elemzéssel hivatásszerűen foglalkozó, képzett, tehetséges, tettre kész, lehetőleg már nemzetközi tapasztalatot is szerzett (akár külföldi) szakértők megnyerése. A jelenleg működő, eredetileg ilyen szándékkal létrehozott intézmények, tisztelet a kevés számú kivételnek, a fenti személyi és működési kívánalmakat kevéssé képesek teljesíteni. Ennek okai sokrétűek és bonyolultak, részletes boncolgatásukra itt nem is vállalkozunk. Ugyanakkor bizonyosak vagyunk abban, hogy a kihívásoknak megfelelni tudó elemzőműhelyek személyi összetételének, gondolkodásmódjának, tudományos-kutatói kultúrájának, finanszírozásának jelentős mértékben különböznie kell a ma létező hasonló szervezetekétől.

Hogy létezik-e politikai akarat minderre? Ha erre nem, akkor mire?

A szerzők közgazdászok, a Közép-európai Egyetem tanárai

- Hívjak segítséget, főnök?!