Tekintse meg infografikánkat!>>>>>

 A vízumkérőlapon ez turistáskodás, de már kamerával a kézben határeset. Kamerával és távirányítású robottal, egy bizonyos „Huszár” nevű Marsjáróval (a Pécsi Egyetem fejlesztése), pláne. Vagyis mi média volnánk, de közben tudósok is, meg potenciális lelki sérültek, hiszen maga az MTA Pszichológiai Intézete vizsgálja, nem fogunk-e egymás torkának esni Mars-béli összezártságunkban? Amúgy lehet, hogy ez a legfontosabb státuszunk, a kísérleti egéré, hiszen erre kaptuk a repülőjegyet. A többi: filmes-, újságíró-, informatikus- földrajztudós-szerep is fontos, de kevesebb pénzt hoz: hiába, ennyiféleképpen kell magát meghatároznia annak, aki össze akarja kalapozni az útravalót egy idegen bolygóra. Mindenesetre minden támogatónk, anyagi és erkölcsi, csakis Marsról beszél, Utah-ot, Hanksville-t nem említik. Ebbe később bele lehet bolondulni. Az ember ül a repülőn, ideje, mint a tenger, akárcsak ami hullámzik alatta, és mégis elrontja az amerikai belépéshez oly igen fontos, sárga és fehér nyomtatványokat. „Tartózkodási helye az Egyesült Államokban? Utca, házszám…”  Ezt akkor most, kihagyjuk, helyette: „Mars bázis.” Nyomtatott nagybetűkkel. Jó, nem egészen. Sivatagi szimulációs izé, de az nem fér ki egy sorban.

New York, sokadik reptéri terminál, sokadik alagsor. Kiábrándító csupasz falak, az imigration officer előtt hosszú sorok, bágyasztó neonfény. Az ottaniaknak este, nekünk még hajnal.  Előttünk valakinek áthúzzák valamilyen papírját, talán vízum, vita ismeretlen nyelven. Rosszat sejtünk. Aztán kiderül, hogy a „Mars bázis” problémamentes cím, nem lettünk tőle gyanúsak, efféle tréfával nyilván naponta találkoznak. Mi mehetünk. Másnap Magyar Intézet. Újabb bizonyítéka annak, hogy nem lehet minket meghatározni, többek között protokollárisan sem. Meghívtak minket, igen kedvesen, hiszen az első magyar Mars-legénységet miért is ne búcsúztatná a magyar kultúra tengerentúli helyőrsége, két nappal a visszaszámlálás előtt, másrészt viszont kísérleti-egérhelyzetben is vagyunk megint, de másképpen, min a pszichológusoknál, minthogy teljesen véletlenül ma van a bemutatója Jay Scheib Untitled Mars című drámájának, egy kedves kis east village-i színházban. Meghívtak minket. A darab jó, a színészek jók, a rendezés izgalmas. Csak nem tudtuk, vagyis nem mindnyájan tudtuk, hogy a történetben magyarokról esik majd szó, akik a Marsra készülnek. És a marsi élet, súlyos privát bonyodalmaival mintha földi szimuláció volna a darab szerint is, vagy legalábbis, ez volna e komplikált posztmodern játék egyik olvasata. A szereplők szkafanderei hajszálra azonosak azzal, amit mi fogunk viselni. És egyszer csak tényleg láthatjuk is leendő sivatagi otthonunkat, mint vetítettképes díszletet, parancsnokunkat, amint nyilatkozik, továbbá mindenféle célzásokat, tényleg jó poénokat arról, hogy hiszen ez itt csak játék.  Mi tehát magunkat nézzük, elkerekedett szemmel, úgyis, mint magyarokat, úgyis, mint Mars-legénységet, úgyis, mint akik csak eljátsszák. És ami a történetet illeti, tessék, most beleverik az orrunkat, persze teljesen meggyőzően, hogy akinek fantáziája van, annak bármi eszébe juthat a mi kis expedíciónkról, kivéve a Vörös Bolygót. Ettől egyszerre érezzük magunkat megtisztelve és kicsit sértődötten. Nyilván nincs igazunk. Már miért csak a mi kizárólagos jogunk volna, jelképes értelmet keresni ebben az egészben? Henriket – parancsnokunkat – most nem a jelképek érdeklik, neki nem fáj, hogy használnak minket mindenféle nem ránk tartozó off-broadway célokra, elég neki, hogy jó a színház, viszont megjegyzi, hogy a terepen a sisakok plexijét be kell majd szappanozni terepmunka előtt, tessék, Grillusz Dorkának is bepárásodott a szkafandere.

Másnap turisták vagyunk, New York-ban. Nekem rossz a lelkiismeretem: talán az érdemli meg igazán, hogy Mars-utazónak mondja magát, akinek magas-légköri mozgások jutnak eszébe a felhőkarcolókról, és előre örül a villámoknak, amit majd a repülő szárnya alatt lát, New York és Salt Lake City között, ahogy a gép áthalad a hidegfronton. Át is halad, csak öt órás késéssel: a vihar túl nagy. Aki igazi asztronauta, az persze nem a késést sajnálja, hanem hogy a viharnak csak a végét kaptuk el, szerény kisülésekkel, és nem igazán kalandos turbulenciával.

Salt Lake City üres, a lefoglalt motel zárva, elkapott minket a kishitűség. A taxisnak már nem is mesélünk a Marsról, mi köze hozzá, csak hogy reggel indulunk délnek, mert ehhez támadt kedvünk. Igen, szép a sivatag, neki is ez a véleménye, ő horgászni jár valamilyen víztárolóhoz, egy bizonyos Attila nevű magyar barátjával. Kicsi a világ. Ha mi is horgászni akarunk, tud jó helyeket.

Elszégyelljük magunkat. Többé nem lépünk ki a szerepből. 

Linkek:
Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai