Ekkor Ribery egyenlített, s mivel az első mérkőzésen szintén 1-1 volt az eredmény, ráadás következett. A hosszabbításban újra kezdődött a spanyol csoda: a létszámhátrányban lévő vendéglátók - Casquero és Braulio révén - 3-1-es előnyt szereztek, ám Toni, a bajorok olasz csatára előbb a 115. percben szépített, majd a 120.-ban egalizált (3-3). Azaz idegenben elért több góljával a többször is pokolra küldött, hihetetlenül szerencsés Bayern került az elődöntőbe...

"A Getafe a létező legkegyetlenebb vereséget szenvedte el" - írta másnap az El Pais. Az As pedig így kommentált: "Felejthetetlen meccs volt, amelynek végén a spanyol futballtörténet legnagyobb hőstetteinek egyikét kellett volna ünnepelni, ehelyett könnyekben úszott a stadion." Angel Torres, a Getafe elnöke a drámai végjáték ellenére kijelentette: "Azt hiszem, egész Spanyolország velünk volt, és büszke ránk nagyon." (Az utóbbi már csak azért is igaz, mert a Getafe a csoportmérkőzések során legyőzte a Tottenhamet, majd a nyolcaddöntőben - kétszer is - a Benficát.)

A német együttes tagjai ezúttal klasszikus angol módra, a fair play szellemében "viselték el" a továbbjutást. "Soha nem tapasztaltam ilyesmit - mondta Oliver Kahn, aki pedig minden, csak nem zöldfülű: a 140. európai kupamérkőzését játszotta.
- A vendéglátók futballistái úgy hajtottak, akár az őrültek, és a történtek után együtt kell éreznünk velük. A továbbjutáson és az ellenfél nagyszerűségén kívül minden mást felejtsünk el!" Ottmar Hitzfeld, a Bayern edzője ugyanebben a szellemben nyilatkozott: "Teljes tiszteletem kollégámnak, Michael Laudrupnak és labdarúgóinak. Nagy meccset játszottak, amelyet nekik kellett volna megnyerniük."

Hadd idézzem végül egy barátomat: "Aki azt mondja neked, hogy az élet igazságos, hazudik."

Édes kisfiam...