Az nyilvánvaló, hogy a végrehajtást mindkét félnek támogatnia kell, ha már megegyeztek. De lássuk világosan a kiindulási álláspontokat is, értsük meg a kompromisszumok szükségességét. A végrehajtás egysége mellett mindkét pártnak szüksége volna arra is, hogy saját identitását egyértelműen meghatározza és világosan bemutassa a választóknak. A liberális párt főként a választások előtt érezte ennek hiányát, amikor bumfordi sasszélépésekkel igyekezett elkülönülni. A magát szociáldemokratának valló nagyobbik szövetséges ezzel nem sokat törődött, és ennek időnként megissza a levét, talán a népszavazáson is ennek lett a vesztese. Nincs a világon olyan szociáldemokrata párt, amely a szolidaritáselvű betegségbiztosítást fel akarná váltani a magánbiztosítók rendszerével. Az persze előfordulhat, hogy a valamit valamiért egyezségekben rákényszerül egy hibrid, ki nem próbált fantáziára. Ha viszont az ellenzék előzékeny közreműködésével a választók nagyon határozottan nemet mondanak erre a programra, akkor nem vereség visszavonulni, csupán a szükség hozta kompromisszumot kell nyilvánosan felbontani. Ha az identitásmeghatározáson túl nem kezdik egymást fúrni a nyilvánosság előtt, ami mindkettőjük számára katasztrofális lenne, nem látom a lehetetlenségét a kisebbségi kormányzásnak.

Csak tessenek végre egy világos, rövid távú, közérthető és cselekvési tervekkel kísért szociáldemokrata programot bemutatni. A liberálisok meg végre akadályok nélkül megmutathatják az általuk elképzelt individualista paradicsomot. Hasznos lenne ez is.

A nagy, átfogó, mindent megreformáló terveket a kétharmados törvények megakadályozzák, de népszerű, értelmes tennivaló azért maradt. Ezekre kéne koncentrálni, és ezeket kéne kommunikálni folyamatosan. A "népi" részvények programnak csak az apparátusok lassúsága az akadálya, nem igaz, hogy 1-2 hónap alatt hozzáértők ne tehetnének az asztralra egy kívánatos programot. Évek óta szó van a kultúra értelmesebb támogatásáról, beszéltek egy könyvtámogatási rendszerről is, amely 4-5, tehát igazán kevés milliárddal megoldana sok régi problémát. Ez mindig elakadt, mert az írók, mert a kiadók... Pedig csak át kéne venni a svéd rendszert (sok egyéb svéd megoldást is!), és a közkönyvtárakat kellene támogatni a fenti összeggel, és majd a háromezer könyvtár megoldja a támogatandó irodalom kiválasztását. Lehet, hogy nem mindegyik kiadó fog örülni, de az olvasók biztosan.

Nagyon sok tennivaló van a szociális támogatások környékén is. Nemcsak újabb pénzekkel lehet változást elérni, hanem a szabályok módosításával is. Igen hosszú a gyes ideje, az anyák kiesnek a munkahelyükről. Ha ugyanebből a pénzből rövidebb teljes támogatást adnának, és a pénz másik részét azoknak a vállalatoknak adnák, amelyek hajlandóak az anyáknak négyórás munkalehetőséget biztosítani, megint csak mindenki jól járna.

Nagyon szociális dolognak látszik a legszegényebb rétegek segélyezése. Van, akinek tényleg készpénzt kell adni, de a legtöbb esetben figyelembe kell venni azt, hogy a segélyezett ne essen ki a munka kultúrájából. Ennek is megvan a módja más országokban. Csak egyetlen példa: Mexikóban rájöttek, hogy ha a gyermekeknek szánt segélyt a legszegényebb szülőknek közvetlenül odaadják, akkor azok azt sok mindenre költik, de a legritkábban az iskolára és a gyermekeikre. A segélyezett réteg gyermekeiből újra és újra kialakul a legszegényebb kultúra. Ezt kell megakadályozni legalább a következő generációban! Az ötlet remek, és már tíz éve jól működik. A szülők akkor kapják meg a segélyeket, ha a gyerekeik tisztességesen járnak iskolába. Sőt nem elég, hogy odajárjanak, az összeg nagysága attól is függ, hogy különböző vizsgáikat milyen eredménnyel teszik le. Egyetlen generáció alatt el lehet érni, hogy a gyerekek eredményesen elvégezzék a szükséges iskoláikat. Egyetlen generáció alatt új munkakultúrához jutnak. A jól mérhető mexikói eredményeket mostanában veszik át más országok is.

Mindig utáltam azt a libeális gondolatot, hogy akinek nincsen lakása, az nyugodtan aludjék az utcán. Én azt gondolom, hogy az utca egy közösségi tér, és ott be lehet tiltani az efféle életmódot. Természetesen csak akkor, ha az állam biztosítja, hogy mindenkinek legyen éjjeli menedékhelye, néhány négyzetméter, ahol nyugodtan alhat, ahol nem rabolják ki, ahol biztonságban tarthatja személyes dolgait. Ehhez valamennyi pénz kell, elismerem, fel kell húzni néhány házat, megoldani azok gondnokságát, biztonságát, de nem hiszem, hogy ez a feladat meghaladná az ország anyagi lehetőségeit. Néhány népszavazás költségéből biztosan kijön. És ha megoldanák, azt hiszem, mindenki nagyon büszke lenne arra, hogy olyan ország lakója, ahol mindenki feje felett van fedél.

Van aztán néhány dolog, amely mindenkit irritál, és állítólag egy-két jól helyezkedő lobbicsoport érdeke áll csak a megoldás útjában. Talán most a népszerűség hajhászása fontosabb lenne, mint a lobbiérdek. Tessenek már megoldani, hogy felszámolják a fémlopó maffiát, hogy korlátozzák a közösségi építkezések akadályait! Hát nem tetszenek szégyenleni, hogy húsz év alatt nem sikerült a körgyűrűt befejezni? Moszkvában, Pekingben nem egy, hanem már hat körgyűrű van. Mi meg csak élvezzük a civil beleszólás széles körű perspektíváit, és közben nyeljük a füstöt.

Talán a legirritálóbb a pártfinanszírozás megoldatlansága. Dicséretes, hogy a szocik elkezdtek ezen dolgozni, de, mint szokott lenni, ez az akció is csak álldogál. Legyen ebből népszavazás, ha már az Alkotmánybíróságnak ilyen népszavazós hangulata van!

Ha megfelelően kemény törvény lépne életbe, mindenki megemelné a kalapját.

Végül, bár még sok ötletem lenne, és hiba is van elég, azt gondolom, hogy a közigazgatás egyszerűsítése nemcsak azt jelenti, hogy kirugdalják a bürokratákat, hanem azt is, hogy rövid idő alatt észrevehetően egyszerűsítik a mindennapi ügyintézést. Miért nem teszik? És hol vannak az egyetemes átláthatóságot biztosító törvények? Aki állami pénzt használ, annak ne legyenek üzleti titkai, ilyen egyszerű.

Szóval, uraim és elvtársaim: polgárbarát államot! De gyorsan!