Egy pesti iskolában egy gyermek megrúgta, lökdöste, fenyegette a tanárát, egy kaposvári iskolában pedig a diák leköpte a tanárát. Ezek az elmúlt hetek, diáktársak által rögzített és a média által bemutatott eseményei, s biztosak lehetünk abban, hogy nem mindegyik kerül nyilvánosságra.
Minták és traumák
Mélyen együtt érzünk a bántalmazott pedagógusokkal s természetesen a "bűnösökkel" is, hiszen tudjuk: a megengedhetetlen gyermeki agresszió magyarázatai részben a súlyos pszichés sérülések és a magárahagyottság érzései lehetnek. Az inzultus - érthetően - hatalmas visszhangot váltott ki, az Országgyűlés elnöke rögvest az oktatási bizottság elnökéhez fordult azt tudakolva, megfelelőek-e a vonatkozó jogszabályok.
Mi egyáltalán nem hisszük, hogy a jogi szabályozásban kellene gyógyírt keresnünk az efféle traumára, de érdemes elgondolkodnunk azon, mi vezethetett odáig, hogy egyes gyerekek számára az ilyen kirívó normasértés megengedhető legyen.
A bajok sokrétűek, közös eredőjük pedig a különböző helyekről megismert és befogadott minta, melyekből gyermekeink megkonstruálják viselkedési normáikat.
Bizony van ebben politikusi felelősség is. Vajon milyen kulturális attitűdöt rögzít az a példa, hogy ha a nekünk nem tetsző ember beszél az Országgyűlésben, akkor kivonulunk? Miféle véleményalkotási mintát ad, amikor nagy nyilvánosság előtt leköpik a miniszterelnök fényképét? Vajon az alig vagy alig se kódolt rasszista, homofób kirohanások a békés egymás mellett élés, a tolerancia gyakorlatát segítenek kialakítani, vagy az oktalan gyűlölködését? (S hogy a szerzők e zárójel erejéig szétváljanak: A példák sorához tartozik egy erősen önkritikus megjegyzés is. Többszörösen szerencsétlen magánmegjegyzésemet, amely nyilvánosságot kapva elhíresült, azért is sajnálom, mert semmiképp sem szeretném, ha a közízlést sértő beszéd normává válna.)
Az arrogancia, a büszke és buta intolerancia, a tojás- és Molotov-koktél-dobálás, az autók és kukák gyújtogatása mint önkifejező érvelés, nem csupán önmagában káros, hanem modellként is az. Amiként az erőszakszervezetek meggondolatlan, eltúlzott, szabálytalan fellépései is rendkívül károsan hatnak gyermekeinkre.
Számos másféle behatás is éri őket, amelyek nem az érzékenységüket, érzelmi stabilitásukat, kibomló értelmüket serkentik. A tabloid médiumokból áradó sületlenségek zöme szintén nem épp építő mintát ad nekik, ez ellen viszont politikusként nem sokat tehetünk (tökéletes tévúton járnak, akik a meglévő törvényi szabályozást kevesellve a kereskedelmi televíziókat felügyelő állami szupercenzorokról ábrándoznak). Kimutatható sajnos a korreláció a késő éjszakai, szülő nélküli televíziózás és az erőszakos viselkedésmódok között.
Szülőként, pedagógusként tehetünk a legtöbbet.
A kora tavasszal, Budapesten végzett kutatások megerősítik azt a feltételezést, hogy bizonyos iskolatípusokban, bizonyos szociális háttérrel rendelkező gyermekek között az erőszakos magatartási formák, az agresszió, a diák-diák, diák-tanár bántalmazás jóval gyakrabban és brutálisabban fordul elő, mint máshol. Rengeteg oka van ennek, az egyik feltétlenül az, hogy a szakiskolákat látogató gyerekek tanulási, iskolai kudarcélményeikre nem kaptak megfelelő pedagógusi, szülői választ, és nem tanulhatták meg azok kezelési módját. A tanárbántalmazás reakció. Reakció az erősebb, a vezető, a főnök viselkedésmódjára.
E szomorú történetek természetesen elsősorban a nevelési kultúráról szólnak. A legtragikusabb vonatkozó minta ugyanis a gyermekbántalmazás. Ezeknek az eseteknek a zöme a szakértők szerint érthető módon rejtve marad, de még így is évi tizenötezerre teszik az egészségügyi szolgálatok a bántalmazott gyermekek számát.
Ma még sokan megbocsáthatónak tartják, ha a szülők fizikailag bántalmazzák a gyermekeiket, sőt olykor a tanároknak is elnézik, ha "elcsattan egy pofon". Sokan elfordítják a fejüket, afféle "családi perpatvarnak" tartják, amikor tudomásukra jut, hogy az ismerős családnál bántalmazzák a gyerekeket. Sokan úgy vélik, az volt a jó világ, amikor a tanár bármikor megsuhinthatta a nádpálcájával a neveletlen diákot...
Holott, ha meg akarjuk védeni a pedagógusokat a bántalmazástól, az agressziótól, akkor a bántalmazott gyermekekre is sokkal jobban oda kell figyelni. Hisz ők válhatnak leginkább elkövetőkké és áldozatokká.
Szülői, pedagógusi, politikusi felelősségünk ebben áll. Az oktatáspolitikusoknak azon kell dolgozniuk, hogy megteremtsék a feltételeket (kereteket, képzéseket, forrásokat) ahhoz az attitűdváltáshoz, ami lehetővé teszi, hogy a pedagógustársadalom ne tűrje meg maga között azokat, akik nem riadnak vissza a fizikai bántalmazástól. Ugyanakkor a pedagógusokat fel kell vértezni azzal a tudással, hogy ismerjék föl a diákjaik otthoni bántalmazására utaló jeleket. A módszerek rendelkezésre állnak, csak tennünk kell azért, hogy a pedagógusok elsajátíthassák őket.
Tudjuk a szakirodalomból, hogy a verésnek, bántalmazásnak kitett gyerekek számára a fizikai tapasztalatok, a testi erő nagy jelentőségűvé válnak, így bántalmazójuktól nem csak sérüléseket, de erős mintákat is kapnak. A jól képzett, szakmáját szerető pedagógus (ha gyermekvédelmi, pszichológusi segítséget kap) képes felvenni a küzdelmet annak érdekében, hogy a gyermekeket megvédje a további bántalmazástól, hogy segítsen a családban - ha erre mód van - a nevelési metodika átformálásában, és a bántalmazás következményeinek feloldásában, és diákjának partnere legyen. Normává kell érnie annak az alapelvnek, hogy az emberi méltóságot a külvilág előtt láthatatlan, családi körben sem lehet megsérteni.
Mindezért mi, felnőttek felelünk. Azért is, hogy diákok ne bántalmazzanak se pedagógusokat, se diákokat. Azért kell dolgoznunk, hogy boldog, kiegyensúlyozott, a világra, a tudásra nyitott gyermekek járjanak az iskolákba, akiknek az életében nem játszik szerepet a fizikai agresszió.
A felnőttek felelősségét azonban másként értelmezték azok, akik kirúgták az elkövető gyermeket az iskolából. Feltehetően magántanuló lesz, s magányosságában joggal érzi majd úgy, hogy a felnőtt társadalom levette róla a kezét. Értő segítség és pozitív minták nélkül, egyedül küzdhet meg maga magával. Ez pedig nemcsak neki, de a társadalomnak is a lehető legroszszabb, ami történhet.
A szerzők:
Horn Gábor államtitkár (SZDSZ), John Emese az SZDSZ fővárosi frakciójának vezetője