Krush akkor mindössze egyetlen órát játszott, abban azonban minden benne volt, aminek lennie kellett. Ahogy drMáriás lelkendezett az estről írt kritikájában: "A finom, végig visszatartott, éppenhogy csak sugallt és belső lüktetésre állított beindulás, a kifinomultan adagolt felpörgetések és toronymagas APEH-irattárként ránk omló gyönyör-szub-basszusok, az agyfényező szkreccsek, a jeleneteket egymástól elvágyó tamfutamok és pergőhörgések, a zsírszaftos akusztikus dobminták, s a finom, minimalista melódiák, amelyek pillanatokra engedtek csak bepillantani az ő Pandóra-szelencéjébe, melynek mélyén a tokiói metró lüktet ezer kilométer per szekundum sebességgel bele az éppen nyitott pitvarba."

Az 1962-ben Tokióban született DJ Krush tehát nemcsak azért képvisel külön kategóriát az elektronikus zenei világban, mert japán, hanem mert meglehetősen eredeti módon nyúl a témákhoz, a hangokhoz és a lemezjátszókhoz. Az origo persze nála is az amerikai gettókban dolgozó művészeket (rappereket, lemezlovasokat, break-táncosokat) bemutató Wild Style című hiphop kultuszfilm, a nyolcvanas évek derekán ennek hatására vásárolta az első lemezjátszóit. Miután Japánban ennek a zenekultúrának se hagyománya, se színtere, se eszközrendszere nem volt, mindenre magától kellett rájönnie, mindent magának kellett kikísérleteznie. 1987-ben két másik japán hiphop pionírral, DJ Muróval és DJ Góval létrehozta a Krush Posse projektet, melynek kezdeti keményebb hangzásába idővel egyre több dzsesszes elemet vittek be. A kilencvenes évek elejére már nagyjából kialakult az az erős szellemi töltésű, mégis közérthető hangzásvilág, ami aztán DJ Krush későbbi szólóprodukcióit annyira egyedivé tette.

A nemzetközi ismertséget harmadik korongja, az 1995-ös Meiso hozta meg számára, s ettől kezdve egyre keresettebb DJ lett Európában, alapvetően instrumentális, absztrakt hiphopnak/ triphopnak is nevezett stílusa pedig sokak számára követendő példa. Szólóprodukciói - melyek részben koncertlemezek, részben DJ-albumok - erős, konzekvens, viszonylag egyenletes színvonalú és mindenképp tiszteletet parancsoló életművet alkotnak.

Ezért is lett volna fontos a vele később ismerkedők számára egy remek DVD-életmű áttekintés, hogy azok is láthassák és hallhassák, akik amúgy egyetlen szettjén sem voltak még ott. A Ko-no-Michi azonban sajnos csak részben tölti be ezt a szerepet. Bár a mintegy hetvenperces dokumentumfilm erősen indul (esti koncert egy háztetőn), és készítői igyekeznek vele kapcsolatban sok embert, barátot, művésztársat, munkatársat megszólaltatni, a végeredmény gyakorta közhelyes, súlyozatlan és koncepciótlan lett, amelyből legfeljebb csak megsejthetjük, de bizonyossággal meg nem tudhatjuk, hogy ez a látszólag szenvtelen, de valójában szellemileg és érzelmileg igen aktív japán művész mitől is jelent önálló fejezetet az elektronikus zene történetében.