Tekintse meg infografikánkat!>>>>>

A fémhenger, a leírások szerint legalábbis (hisszük, ha majd látjuk!) olyan infrastruktúrát kínál, ami egy idegen bolygó első földi látogatóira várna, vagy szívesen vennék az illető látogatók, ha legalább ilyen várna rájuk. Fontos benne az önellátás: saját üvegház, vízkészlet, áramforrás. Fontos a külső viszonyoktól való függetlenség: ki tudja, mit bírnának ki a falak hőingadozásban; mindenesetre a sivatag tényleg az, ami: éjjel hűvös, nappal forró. Odabent szigetelt, temperált világ van, kilépni légzsilipeken át lehet, csakis szkafanderben, oxigénpalackkal.  Szigorúan ilyen felszerelésben lehet odakint sziklaformákat fényképezni, az élet jeleit kutatni, kőzetmintákat venni. Civilizációnak semmi nyoma, körös-körül Mars-béli táj.

Merthogy a Marson vagyunk. Vagyis leszünk. Hat magyar: csillagász, filmes, informatikus, földrajztudós, mindenféle alakok, akiken most, indulás előtt rokonaik és barátaik nyelvüket köszörülik, míg ők igyekeznek poénra poénnal válaszolni, elviselni csúfolódást, és nyugtázni az irigységet, néha a kettőt egyszerre. Nem jövünk zavarba egyiktől sem. Zavarba akkor jövünk, ha valaki nem a részletekről érdeklődik, hanem az egészről. „Mire jó az egész?”

Hát igen. Végül is játszani megyünk, húsz napra, az amerikai Mars Society vendégeiként.     

„Hajózni muszáj, élni nem kell”: Az ókori hajóskapitány szigorú mondatának első fele a titokzatosabb: Már miért volna muszáj?  Csak. Igazi királyi indoklás.

Olvassa el valaki az amerikai Mars Society alapító kiáltványát, és meggyőződhet róla, ma sincs hitelesebb érvelés egy igazán nagyszabású ötlet érdekében, egy jól körített „csaknál ”.
Miért menjünk a Marsra? „Erős okaink vannak rá”, írják. No persze, akad egy-két közepes mondat tudományról, Földön hasznosítható Mars-béli tudásról, azután viszont jön a lényeg, a ”csak”. A Marsra kell menni, mert a Marsra kell menni. Ez volna az emberiségnek reményt és tartást adó luxus projekt. „Kihívás” és „lehetőség” ezek a kulcsszavak a kiáltványban. Kihívás, hogy éljünk a lehetőséggel.

Mostani tudományos optimizmusunk, emlékszünk, azzal erősödött meg igazán, amikor először kacagtuk ki a pesszimistákat, akik nem hittek robbanómotor hajtotta szekérben, és repülőben, telefonban és távolbalátásban. Aztán a diadalmas XX. század az orruk alá dörgölte az eredményt, nem egyszer szó szerint: aggastyánként megérhették azt, amiben kételkedtek.

A Mars Society 1998-ban alakult. 1998-ra azonban már a tudományos-technikai fejlődés szédítő sebességét emlegetni kiment divatból. Informatikai forradalomra, PC-re, Internet csodájára hivatkozni lehet ugyan, ez önbizalmat ad ma is a fejlődés-hitű (tehát amolyan régi-vágású) csodaváróknak, de 1998-ban már nem csak előre, hanem hátra is jogos tekinteni. Eltelt ugyanis elegendő idő. Egész addig lehetett újra és újra föltenni az „átok vagy áldás?” színpadias kérdését, lehetett minden rosszat belelátni a tudomány formálta jövőbe, de azt azért nem illett észrevenni, hogy mintha lassulna az egész. Hogy mintha nem is tartana a pörgés örökké, de főleg, már ma is lassabb, mint tegnap volt, és lehet, hogy már a tegnapihoz képest is gyorsabb volt a tegnapelőtti. Hiszen a némafilm virágkorától, a húszas évek derekától számítva a hatvanas évek végi Holdra-szállásig igencsak zsúfolt negyven esztendő telt el, találmányok és felfedezések dolgában, hogy most mást ne említsünk. Volt benne, csak találomra, atombomba és penicillin, lézersugár és komputer, DNS és televízió. Ne tagadjuk, a laikus számára igenis zsúfoltabb negyven év volt, mint a következő negyvenes egység, hiába emlegetjük újra és újra a nem várt informatikai fordulatot. Mert hát hol a mesterséges intelligencia?  Hol az igazi beszélő, tárgy- és alakfelismerő szolgálórobot? Talán bizony nem az évezredfordulóra jósolták az első termonukleáris erőművet? Az atomhajtóművet űrutazáshoz? Lapozzunk csak bele a hatvanas évek akármelyik lelkes tudomány-propagandista szövegébe! Ma, 2008-ban már a foton-rakéta kísérleti példányainál kellene tartanunk. Hol az időjárás-szabályozás? Hol vannak a rutinműtéttel beültethető mesterséges szervek? És főleg hol van az az űrmenetrend, amit számunkra még a holdkomp landolása előtt szépen esztendőre bontva, bár hivatalosan soha meg nem erősítve, minden lelkes diákba belésulykolt hasonlóan lelkes fizikatanára?

Ne részletezzük: 1998-ban éppen harminc éves volt Kubrick kultuszfilmje, és nem sokkal öregebb a film irodalmi alapja, Clarke regénye, a 2001 Űrodüsszeia. A kettő közül legalább az egyiket biztosan ismeri az, akit a siető és késlekedő tudományos diadalmenet problémája egyáltalán foglalkoztat. Persze sok más siker sci-fi létezik, de hát mégiscsak ennek a címében van rögtön ott tapintatlanul évszám: 2001, ugyebár, éppen három esztendőre 1998-tól. Vagyis a Mars Society alapításnak évében már senki sem álltathatta magát: 2001-re nem lesz fele-úti, luxushotel színvonalú űrállomás a Hold és a Föld között. És természetesen 2001-ben nem visz majd ide rendszeres polgári űr-siklójárat. 2001-re nem lesz állandó Holdbázis. 2001-ben nem indul expedíció óriás űrhajón a Jupiter felé, 2001-re nem tanulunk meg embert hibernálni, és nem építjük meg az okos és érzékeny, alattomos és lázadó szuperkomputert, HAL-t…

Természetesen nincs róla biztos tudásunk, hogy a Mars Society alapítói azért gründoltak össze egy sajátos profilú tudományos társaságot, mert pánikba estek volna, hogy ketyeg az óra. És mégis.  Sci-fi szerzők, akik nem féltek történeteikbe hébe-hóba évszámot írni, akár a legnagyobbak is, mondjuk Lem vagy Asimov, hasonló helyzetben búcsúztak ettől a világtól az ezredfordulón, mint a kishitűségben megőszült XIX. századi kételkedők: azoknak öregségükre beleverték az orrukat a tudomány és technika diadalmenetébe, ezektől viszont számon kérhették e diadalmenet folyatását, amit olyan meggyőzően megjósoltak.

Az alapító-okirat alapján úgy tűnik, igenis ott van a Mars Society születésének indokai között ez  a számonkérés. Senki sem írja le, de hát tudomány-hívők mégiscsak életük legszebb évtizedeit töltötték ebben a várakozásban. Ugyanakkor a társaság nyilván nem lamentálni akart ezen, ki sem óhajtotta mondani, hogy késésben vagyunk, csak annyit, hogy most már igazán a jövő felé kell fordulni. 1998-ban még Fukuyama divatban van: ha vége van a történelemnek, tényleg bele lehet fogni valami vadonatújba.

Azóta persze nemcsak azt tudjuk, Clarke és Kubrick alapján katalógus-szintű pontossággal, hogy mi nem történhetett meg 2001-ben, mert a technika hiányzik hozzá, hanem azt is, mi az, ami megtörténhetett éppen ebben az esztendőben, mert volt hozzá a technika.

„Navigare necesse est”. Ha a parancs és jelmondat önmagát indokolja, akkor persze pusztulhatnak az ikertornyok, üzenhet az Al-Kaida, jöhet Afganisztán is Irak, ezekre hivatkozva nincs helye a halasztásnak. A Holdprogram is Harmadik Világháború árnyékában indult, Kubától-Vietnámig mérve az időt, meg is valósult.

A Mars Society alapítói nyilván úgy érezték, jogosan fogyott el a türelem, és eszerint láttak munkához. Először is ébren kell tartani az érdeklődést, le kell hozni a Marsot a Földre. Erre való a kitalált, de tudományos szempontok szerint tervezett Mars-bázis, váltakozó legénységgel Utahban, aztán egy másik, szigorúbb világ fent Kanada északi csücskén, a Devon-szigeti nagy, négy hónapos tartózkodásra tervezett bázison, hogy a sarkkörön túli tél sötétségében tanulmányozni lehessen a hosszú Mars-béli éjszakát. Nyilván a globális érdeklődés fenntartását szolgálják az évenként megrendezett Mars Society kongresszusok, egyáltalán, a Mars-Társaságok kiterjedt és folyamatosan bővülő hálózata, mely persze teljes önállóságot biztosít a német, angol, ausztrál, magyar, stb. szervezeteknek: saját tervekkel, kísérletekkel, újabb bázis-építő projektekkel, más Mars-népszerűsítő ötletekkel.

Az amerikai társaságnak azonban súlyosabb kötelessége is van: ők azok, akik mégiscsak a tűz közelében tevékenykednek – Colorado-i főhadiszállással, csak néhány államhatárnyira a NASA központtól. A többieknek elég lehet a világ meggyőzése, ők ezekhez képest élesben játszanak, nekik van esélyük saját törvényhozásukat is győzködni. Az ottani első és eredeti Társaság minden tagjának illik figyelnie saját választott szenátorát, vajon tesz-e valami azért, hogy a régen megjósolt sci-fi határidők most már ne tolódjanak még későbbre? 

A Mars Society levelez a Kongresszussal, árgus szemmel figyeli a NASA költségvetését, és ha kell, tiltakozást szervez a Fehér Ház elé. Számára Clinton, Obama, McCain  között olyasmi dönt, ami kívülállónak eszébe nem jutna: melyikük éli át inkább ezt a bizonyos „hajózni muszáj” életérzést? Ettől az illető lehet kül- és belpolitikai pragmatista, de John Kennedy sem volt holdkóros UFO-leső , attól még ki tudta mondani, hogy az évtized végéig embert küld hazája a Holdra. Az persze a hatvanas évtized volt. De ha egyszer egy nagyralátó elnök végre kimondana ilyesmit a Marsról, két ciklussal később sem illene meghazudtolni. Valószínűleg egy ilyen beiktatási félmondat volna a Mars Society igazi, stratégiai győzelme. Utána lehetne gondolkodni, hogy hová ilyen sietve, miért nem elég a 2025-ös céldátum, de akkor már késő volna. 

„Élni nem kell, hajózni muszáj” – egyáltalán nem biztos, hogy ez itt most választáshelyzet: lehet az is, hogy végre hajózni kellene, hogy élni lehessen. Egy mainál nagyságrendekkel határozottabb bolygóközi készülődés gazdaságot élénkítene, kibillentené a fejlődés-központú nyugati civilizációt a fundamentalizmussal szembeni rossz lelkiismeretű védekezés köreiből, és segítene, hogy ismét átmehessünk nem katonai, de kulturális támadásba: igenis, a földhözragadt jóléten túl, megvannak még régi céljaink is, akárcsak Verne Gyuláért lelkesedő cvikkeres-cilinderes őseinknek. Hogy közben melegszik bolygó, tágul az ózonlyuk? Annál inkább a Marsra kell menni. Szokja a világ gazdagabbik fele a nagyszabású, költséges, de az egész emberiség nevében meghirdetet úgymond öncélú vállalkozásokat. Akkor talán majd kevésbé bújik ki a felelőség alól, ha rajta múlik a bolygó megmentése. Egy igazi Mars Society fan nyilván azt mondaná: az egész környezetvédelmi szatócs-számolgatás, hogy ki mennyit ad és kap (mondjuk széndioxidkvótából), és ki jár így fillére jobban – ez is azóta van csak divatban, amióta leszálltunk az Űrből, vagy legalábbis takarékra vettük a régi, nagyra törő programokat.  Irány tehát, kifelé, fölfelé, visszafelé!

Szóval elindultunk a Marsra. Ha minden a terv szerint megy, a hétvégén már a hasonmás-bázis gigantikus konzervdobozából üzenhetünk, szigorúan néhány perc késleltetéssel, mert a rádióhullámok terjedési sebességét nem átallják egyszerű szoftveres segítséggel hozzáadni a Web rendes sebességéhez, a hitelesség kedvéért. Egy másik (többek között sci-fi) klasszikussal szólva: „Így megy ez.” Aki kedvét leli a kulturális paradoxonokban, annak nyilván tetszeni fog, hogy miközben expedíciónk, már csak a fentiek alapján is, a hatvanas évek modernség-kultuszát megy föltámasztani, de legalábbis dacosan újraélni, addig posztmodern világ is ez a mi Marsunk: tőle kicsit északra például földi dinoszaurusz csontok lelőhelye található. Tőle délre western-kulisszák: megfordult itt az igazi Butch Cassidy és az igazi Sundance Kid, egymásnak adva a Kanyon-bejárat virtuális kilincsét a rettegett Vad bandával.

Indián-rezervátum, csörgőkígyóveszély, Marsbázis. Kéretik komolyan venni.

Mi komolyan fogjuk.
 
Utazásunk egyébként nemzedéki próbatétel is. Van közöttünk olyan, aki hiheti (higgye is), hogy majd tényleg eljut a Marsra, az igazira, van – például e sorok írója –, aki ilyesmire nem gondol, bár az ellenkezőjére sem, viszont, ezt a számonkérős hozzáállást, mely szerinte az egész Mars Society mögött ott munkál, nagyon is át tudja érezni. Sok hatvanas évek eleji kifestő könyvben színezgette a kilencvenes évekbe képzelt bolygóközi asztronautákat, néhány évvel később pedig csupa olyan sci-fit olvasott, melyek akkor még nem szemérmeskedtek az évszámokkal. Vagyis ő az, akit becsaptak. Becsapták volna Amerikában is, hát még, ha a létező szocializmust is hozzászámoljuk. Számára nem kérdés, a Társaság leginkább természettudományos lelkesültségű kamaszoknak építette a sivatagi bádoghengert, akik úgy lettek ötven évesek, hogy már nem is emlékeznek, melyik életévükben vált bizonyossá, hogy belőlük nemhogy bolygóközi utazók, de egyszerű űr-turisták sem lesznek. Ez magánvélemény: a többiek biztosan nem ünnep-rontani indulnak, nekik a szimuláció lehet valóságos jövő valóságos előgyakorlata. Ha egyszer a Society dolga az, hogy sürgesse a jövőt. Mert hajózni muszáj!

Linkek:
Mars Society
Expedíciónk honlapja
A legénység életrajzai

 

Hirsch Tibor