Tényleg van benne jó: olyan, mint egy falunap; csupa ismerős, szomszéd, barát, sok derék és értelmes ember; egy remek polgári napilapot, egy színvonalas szépirodalmi közlönyt, egy gimnáziumot, egy komplett tudományegyetem három fakultását is nyugodtan be lehetett volna indítani az egybegyűltekből. (Hittudományi kart azért nem.) De ez a sok polgár mind azért jött, hogy tiltakozzon az erőszak és a fasizmus ellen. És hogy egy kicsit védje is eddig békés és lakható faluját, vagyis hazáját, jelen esetben Újlipótvárost, Budapestet. Hazafiak vannak itt, magyarok.

Állok a tömegben, és örülök. De csak egy pillanatig, Aztán kétségek és kérdések tolulnak föl bennem, és rontják kedvemet azonnal.

Sok-e pár száz ember? Tizenöt éve egy cikkecske még tízezreket vitt a Kossuth térre. Ma százszor annyi tízszer olyan mocskos cikk nem visz ki tizedannyit. Magyarország hozzászokott a náci beszédhez.

Mi jön ezután? Mert hogy vége nem lesz, az bizonyos. Állás után már tudom: valóban nem lesz. Pénteken megy tovább a mi? meddig? hová?

Állok a tömegben, és nézem a negyedik emeleti sarokerkélyről minket filmező főbloggert. Láttam pár éve, amikor egy cigány gyerek ököllel arcon vágta. Nem ütött vissza, szeme se rebbent, csak azt mondta: "Ilyenek vagytok." Bárhova bemegy, elmegy egyedül is. Olvasom őt a neten, jól ír, tehetséges ember, és fáradhatatlan. Számítógépes zseni, tökéletes feljelentéseket és vasgolyókat kilődöző ostromgépeket fabrikál. A jövő embere. Olvasd te is: bombagyár.hu.

Állok a tömegben, és arra gondolok: mi lesz a következő? Ki lesz a következő? Minden jegyiroda elé oda kell állítani ötszáz embert? Éjjel is? És ha kevés lesz az ötszáz?

Amúgy nekem ez is sok. Nem szeretem a tömeget. Mindig történhet abban olyas, amivel én nem értek egyet. Most is: kezdik skandálni mellettem: "Nácik, haza!" Nem örülök neki. Egyrészt nem szeretem a skandálást, a kórust is csak akkor, ha Palestrinát ad. Másrészt mi az, hogy nácik, haza? Hova? Ők itt vannak otthon, ők a mi nácijaink, ha úgy tetszik. Meg is felelnek azonnal: "Otthon vagyunk."

Állok a tömegben, és nézem barátaimat, kollégáimat, a fotósok hadát. Az esemény látványának meghatározó eleme a fotóshad. Csináljuk az eseményt, mert ez a dolgunk. Ha nem csináljuk, nincs esemény. Felgyújtottak a nácik egy pesti boltot - és egy hétig senki nem tudott róla. Amíg ez a lap meg nem írta. Megjelenik egy antiszemita cikk - nem történik semmi. Megjelenik egy másik ugyanolyan - országos botrány lesz belőle. Mert emezt idézte a Népszabadság. És ha nem idézte volna? Miért nem tetszenek jobboldali lapokat olvasni? Kuruc.infót böngészni? Akkor nem tetszene csodálkozni. Hogy mik történnek. Magától értetődő minden itt. Természetes. Mélyből, régóta és akadálytalanul fakadó.

Állok a tömegben, és hallom, hogy az egyik főszervező fideszes, no meg hogy vállaltan zsidó származék. (Otthon megnéztem: már fönn van a teljes nacionáléja, és minden elérhetősége.) Helyes. De énvelem azért ő sem feledtetheti, hogy az ő Vezére pártolta és pártolja ma is a lapokat, melyek az ordas eszméknek meleg fészkei voltak, és azok ma is, és hogy az ő párttársai, a halk szavú pedagóggal az élen, vizitálták meg a fekete énekesnőt kiszekírozó, kárpátiás, heil hitleres Magyar Sziget táborát, amelyben a most felvonulók egy része megkapta a szellemi, lelki, no meg fizikai alapkiképzést.

Ahhoz, hogy valakit megsemmisítsünk, először magunkban kell megsemmisítsük őt. Ki kell tagadni hazából, nemzetből, emberségből: idegenszívűnek, marslakónak, hazaárulónak kell minősítsük őt. Ezt a munkát nem a szélsőjobb végezte el.

Állok a tömegben, és arra gondolok: jegyiroda. Hát egy jegyiroda lett. Ezt azért nem hittem volna. Mert, hogy valami, valaki lesz, az nem volt kétséges. Hogy valahol el kell majd kezdeni. Hogy a beszerzett, kifényezett, betárazott fegyverrel valamire egyszer csak lőni kell. Pártház, parlament nem ment, az elit megvédi még magát. Tévészékház az igen, jó volt bemelegítésnek. De nincs az a hétpróbás politológus, aki borítékolta volna, hogy az új ellenség egy jegyiroda lesz. Amely egyébként egyáltalán nem kér se balból, se jobból, se bajból, se jóból: vezetői, tulajdonosai nem győzik hangsúlyozni, hogy boldogan árulnak jegyet bármire.

Megjósolom: nem fognak árulni jegyet semmire.

Állok a tömegben, és tudom, hogy huszonnégy órán belül beverik ablakát. És másnap és harmadnap beverik, begyújtják megint. Ennek a jegyirodának annyi. Jöhet a következő.

Állok a kis tömegben, és konstatálom: nincs gyerek. Tíz-húsz évvel ezelőtt a nagy demonstrációkra az apukák és anyukák félelem nélkül, babakocsival, hasszatyorral vonultak; nyakban vitték a gyerekek százait. Ma már ilyen nem képzelhető. Ez már egy másik ország.

Állok a tömegben, és egynek örülök: hogy három-négyszáz antifasiszta biztosan van Budapesten.

Ennek az egynek lehet örülni.