Mivel a tüntetést nem jelentették be, a rendőrök gyorsan közbeléptek, és több demonstrálót letartóztattak. Történhetett volna mindez akár tegnap is, de 2001. július 13-án történt; aznap, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Pekingnek adta a 2008-as ötkarikás játékok rendezési jogát.

Jószerint ez a spontán tiltakozás volt az egyetlen "fals" hang az egyhangú kórusban, amúgy nagy volt az öröm Kínán belül és kívül egyaránt. Peking szokatlan fölénnyel, már a második körben nyert, miután 56 szavazatot kapott; a második Toronto lett (22), majd Párizs (18) és Isztambul (9) következett a sorban. A korabeli tudósításokban visszaköszön a "jó döntés született" elégedettsége, az az egyöntetű vélemény, hogy a távol-keleti országnak már "járt" az olimpia. Pekingre - óvatos vélekedések szerint is - hét év múlva nem lehet majd ráismerni, az ötkarikás játékok farvizén felvirágzik a gazdaság, a meglévő 53 kilométerhez képest további nyolcvanhéttel hosszabbodik a fővárosi metróhálózat, kitelepítik a városból a környezetszenynyező gyárakat, 21,7 milliárd dollárt szánnak a közlekedés korszerűsítésére, utak építésére, a gázszolgáltatás általánossá tételére, és akkor még nem beszéltünk a kínai sportéletről, amelyre soha nem látott fejlődés vár. És nyilván változik a hivatalos politika is - így az óvatos reménykedés -, elvégre hét év az nagy idő. Sehol egy hivatalos tiltakozás; Lionel Jospin francia kormányfő, aki Párizs kandidálásának támogatására érkezett Moszkvába, úriemberként vette tudomásul a vereséget. Hét évvel később Nicolas Sarkozy már úgy nyilatkozik, hogy bojkottügyben "minden lehetőséget nyitva kell hagyni".

A bojkott az a szó, amelytől valamirevaló sportolón jeges dermedés lesz úrrá; akinek parancsoltak már otthonmaradást, azt tapasztalatból veri ki a víz, aki ilyesmit még nem élt át, ám akár meg is történhet vele, azt spontán félelemből rázza ki a hideg. Az ugyan elképzelhetetlen, szajkózzák neki, hogy 2008-ban megismétlődhessen 1980 vagy akár 1984, de mi van, ha megint egyszer játékszer lesz, nagyhatalmi alkuk bábfigurája, dróton rángatható dublőr? Győzni akar vagy egyszerűen csak részt venni minden sportversenyek legnagyobbikán, mi köze neki mindahhoz, ami miatt kétezer londoni rendőrnek kell kísérnie a fáklyát, amúgy a béke szimbólumát.

Minimum kétséges, hogy a kínai kormány 2001 óta időarányosan tett-e annyit az emberi jogok terén, amennyit joggal vár(t) el tőle a művelt (és az olimpia közeledtével magát egyre keményebbnek mutató) Nyugat, annyi bizonyos csupán, hogy az elmúlt hét évben az elviselhetetlen pekingi szmogról összehasonlíthatatlanul több szó esett, mint az ország Tibet-politikájáról. Viszont amikor március 24-én, Olümpiában föllobbant a láng, tizenkilenc országot érintő, 136 ezer kilométeres útjának már az első métereit sem tudta békés körülmények között megtenni, és a folytatás is hasonlóan alakult: a fáklyát eddig valamennyi "megállóhelyén" elszánt tüntetők fogadták. Londonban poroltóval akarták "elfújni", Párizsban maguk a szervezők oltották el biztonsági okokból, San Franciscóban titkos helyen őrzik, és erősen kérdéses, hogy a tíz kilométeres szakaszt atrocitás nélkül teljesítheti-e a nyolcvan fáklyavivő.

Pierre de Coubertin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítója, későbbi elnöke Óda a sporthoz című versében így ír: "A béke vagy te, Sport!, a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben."

Száz év alig telt el...