Ide már vezető politikusok és híres producerek is befutnak. Oldalt mindenféle földi jótól roskadozó asztalok, középen székek, a színpadon zongora. Krizsó Szilvia, Erős Antónia és Szellő István konferál. A polgármester beszédet mond. A nézőtéren ülők illedelmesen tapsolnak, a Kossuth-díjas zongoraművész, Bogányi Gergely játszik a magyar média krémjének. A későn jövők hátul állnak meg. Amíg a művész Bartókot játszik, halk mormogás hallatszik, pár pohár is koccan. Chopin alatt már hangosan beszélgetnek az álldogálók, kávéházi kvaterkázás folyik. Liszt Magyar rapszódiája eléggé hangos, hogy ne legyen nagyon kínos. Az ülőktől hatalmas tapsot kap a művész, aki bejelenti, ráadásként Balakirev jönne, öt-hat perc az egész. Néhányan nevetnek, értik a célzást, Bogányi meg elkezdi. Ahogy hangosodik a zene, úgy erősödik a hátsó moraj, de a halkabb résznél nem kapcsolnak a már hahotázva beszélgetők, így gyakorlatilag elnyomják a zongora hangját. A közönség egyik-másik tagja hátra-hátrafordul, de a hátul állók nem veszik észre magukat, amíg valaki iszonyú hangosan és hosszan rájuk nem pisszeg. Ezt viszonylagos csend követi, de sajnos végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy reménytelen vállalkozás volt a néhány nap múlva a Zeneakadémián koncertező Bogányit és a magyar médiát összeereszteni. Azért nagy tapsot kap a művész, és amikor eltűnik a színpadról, végre elindulhat a tömeg a terített asztalok felé.