Kevés - orosz szempontból - örömtelenebb helyre hívhatta volna meg a hivatalától (de nem a politikától) búcsúzó Putyin orosz elnök az ugyancsak hivatalától (de a politikától is) búcsúzó Bush amerikai elnököt, mint Szocsi. E fekete-tengeri üdülőhely ugyanis emlékhelye annak az időnek, amikor az orosz (szovjet) vezetők még egy "orosz tóba" mártogatták a lábukat. Ez a tó ma már a NATO-é s ezért katonai értelemben az amerikaiaké.
Búcsú Szocsiban
Görögök, törökök után a románok és a bolgárok is a NATO tagjai; Ukrajna meg Grúzia ugyanoda törekszik. Az oroszoknak már csak egy hadászati szempontból jelentéktelen, mert voltaképp kikötőmentes partszakasz marad.
Ezzel együtt is: Putyinnak mint a múlt heti bukaresti NATO-csúcs meghívottjának némi öröme lehetett abban, hogy a Fekete-tenger végső "nátósítása" némi késedelmet szenved. Bush nem bírt a németek és a franciák ellenkezésével, s kénytelen-kelletlen belenyugodott abba, hogy az ukránokat és a grúzokat egyelőre ne engedjék be az észak-atlanti szövetség "előszobájába". Majd, hangzott a verdikt.
"Aggályainkat megértették", reflektált Putyin, aki soha nem csinált titkot abból, hogy az ő szemében az ukrán-grúz NATO-csatlakozás nem egyéb, mint Oroszország bekerítésének soron lévő aktusa. Ide egy megjegyzés. Túl azon, hogy az érintett nyilván nem osztozik az orosz elnök rosszhiszeműségében, meggyőződésem, hogy Angela Merkel az egyetlen vezető európai politikus, aki nem csak mondja, hiszi is, hogy az oroszok érzékenysége nem lelki, hanem politikai faktor, ergo nem vadítani kell Moszkvát, hanem kooperálni vele. Merkel nem gondolja úgy, hogy a NATO, amely húsz éve képtelen világos, közös célokat tenni a tagjai elé, vak hívsággal tartozna követni az amerikai jobboldal russzofóbiáját. Ezért ő - ha jól olvasom mérvadó amerikai orgánumok és személyiségek nem is olyan kriptikus megnyilatkozásait - áruló: Európa "új gaulle-istája". Valójában Merkel és a "régi Európa" néhány más politikusa képez akadályt a tekintetben, hogy a NATO új raison d'etre-je "az orosz agresszivitásként" percipiált jelenség visszaszorítása legyen. Az "új Európa" több vezetője nagyon is hajlik erre.
Az ügy olyannyira napirenden van, hogy a bukaresti NATO-csúcs két vezető témája a lehető legdirektebb módon összefüggött Oroszország kezelésével. (Mintha szovjet korszakban élnénk.) Nem csak az ukrán-gúz csatlakozás, a lengyel-cseh rakétapajzs is. Más - némileg ironikus - kontextusban igazolódott be, hogy Putyin helyesen gondolja: az őáltala fölemelt Oroszország világpolitikai kérdésekben "megkerülhetetlen". Bár amennyire hallgattak rá ukrán-grúz ügyben, olyannyira süketek maradtak a sirámaival szemben az amerikaiak által telepítendő riasztó-elfogó rakétarendszer dolgában. Egy-egy. Az afganisztáni NATO-erőfeszítések orosz részről való tevőleges támogatása ugyanakkor a kapcsolatok kooperatív részét színezi.
Ám ha elhelyezzük a NATO-csúcs vezető témáit (bővülés a Fekete-tenger irányában, iráni fenyegetés/rakétapajzs, Afganisztán) abban a bizonyos nagy stratégiai mátrixban, egészen különös dolgot észlelünk. Noha Bukarestben az a szó, hogy Közép-Kelet, szerintem el sem hangzott, minden nyíl, nyilacska afelé mutat. A NATO (Amerika) stratégiai érdeklődése - szinte csöndben - ezer kilométereket tolódott el az atlanti térségtől kelet felé. Ez "köszönhető" a térség turbulenciájának, de tartok tőle, nem elválasztható Putyin Oroszországától sem. Csak ezek után mondja meg nekem valaki, mitől észak-atlanti ez a szervezet még?