Dávid Ibolya évek óta a magyar politikai osztály egyik legnépszerűbb politikusa. A párt retorikája jobbára a politikai osztály és a populizmus kritikájára épít. Ezzel a stratégiával tartósan a politikai napirenden lehet maradni anélkül, hogy a leendő választók akár elemi ismeretekkel rendelkeznének a párt politikai credójáról, társadalom- és gazdaságpolitikai programjáról.

Egedy Gergely a Kommentár legújabb számában a magyar konzervativizmus és az MDF viszonya kapcsán ezt a következőképpen fogalmazza meg: bár a magyar jobboldal politikája megújításra szorul, de "ehhez bizonyára hozzátartozna például az is, hogy a közvélemény számára világossá váljék, egyáltalán mi is a párt álláspontja az egyes kérdésekben. Az MDF esetében ezt viszont nem lehet tudni." Néhány sorral lejjebb a történész így folytatja: "hogyan kérhetjük a polgárok támogatását, ha nem mondjuk meg egyértelműen, mire, mihez". A magyar pártok közül talán az MDF-re a leginkább jellemző, hogy szavazóinak pártválasztása korántsem a párt programjának megvalósítására való felhatalmazás. Valószínűsíthető, hogy támogatói nem a középosztály 13 pontja, hanem a populizmusellenesség és a két néppárt állandó kritikája alapján szavaznak rá. Az MDF megtalált egy piaci rést, és a miniszterelnök által "bulváros politológiának" minősített eszközökkel ki is használja ennek lehetőségeit.

A probléma az, hogy ily módon nem esik szó az MDF tényleges elképzeléseiről, holott ezek jóval többet mondanak a pártról, mint 2006-os választási szlogenje, a "Nem vesszük be!" Ha az elitellenesség populizmus, úgy az MDF a legpopulistább pártok egyike. Ez 2006-ban elég volt a választási küszöb átlépéséhez. De attól tartok, ötszázalékos pártból pillanatok alatt háromszázalékos lenne az MDF, ha társadalom- és gazdaságpolitikai elképzelései alapján ítélnék meg a választók. Németországban a vállaltan neoliberális Szabad Demokrata Pártra (FDP) használják a háromszázalékos jelzőt, mely társadalmi érzéketlensége és szabadpiaci programja alapján érdemelte ki a "Für die Drei Prozent Partei" stigmát. Kiket is képvisel programja alapján az MDF?

A középosztály 13 pontja (avagy a magyar új jobboldal gazdasági kiáltványa) erős, "moralizáló" államból és erős piacból kever koktélt, elsősorban a reagan-i és a thatcheri konzervatív forradalom receptje szerint. Az MDF a nyolcvanas évek thatcheri toposzaival és a néhai magyar Hayek Társaság szemantikai készletével oktatja a magyar társadalmat. A Fideszével ellentétben, az MDF programkészletében nincsenek inkoherens elemek, hacsak annyiban nem, hogy egy alapvetően angolszász gazdasági-szociális modellt kíván alkalmazni, szemben a kontinentális konzervatív pártok - és nem utolsósorban a mai brit Konzervatív Párt - heterogénebb programjaival, melyekben mintha már tükröződne a felismerés, hogy miként is befolyásolja a konzervatív eszmerendszert a globalizáció.

Az MDF konzervativizmusának alapvetései "a magántulajdon létjogosultságának elfogadása, a vállalkozói kedv és az egyéni gyarapodás biztosítása, a versenyképesség javítása, a kis- és középvállalkozások képviselete, a bürokratikus akadályok leépítése és a szigorú költségvetési politika". A piaci társadalom következményei ismerősek lehetnek még a relatíve jól működő, noha nem éppen szociális ihletésű piacgazdaságoknál is: a társadalom polarizálódása, szociális feszültségek, növekvő relatív szegénység. Vajon elbírná-e a középosztály 13 pontját a magyar társadalom? A középosztály feltétlenül.

Az MDF társadalompolitikai elképzeléseiben abszolút prioritást élvez a középosztály igényeinek kielégítése, a tulajdonos polgárság megteremtésének és megerősítésének a célja. Ez adja az új konzervativizmus morális karakterét. A hibát az MDF abban látja, hogy a magyar gazdaság még mindig nem tökéletesen működő piacgazdaság, s csakis további piacosítással lehet tökéletesebbé tenni. Ennek társadalmi előfeltétele a tudatos osztálypolitika: csakis a jogok és a felelősségek pontos delegálásával és a szoros elszámoltathatósággal teremthető meg az MDF által vizionált polgárságra épülő társadalmi rend. A piac a rendteremtés, az orientálás és a kényszerítés ideális eszköze olyan osztályokkal szemben, melyek nem éppen e "felvilágosult önérdek" hordozói.

A társadalmi rendszer legitimációja szempontjából a középosztály igényeinek kielégítése csakugyan kulcsfontosságú. A politikai osztály erre mindig kísérletet is tesz. A választási évek sorozatos rekordméretű államháztartási deficitjei azonban arról tanúskodnak, hogy a középosztály nem vállalja fel az MDF politikai retorikájában rátestált felelősséget. Pontosan a középosztálynak szánt, általa jogos jussnak tartott, az "egyensúlyi ár" alatt nyújtott, a gazdaság teljesítőképességét meghaladó állami juttatások, szolgáltatások okozták a hiány elszaladását. A középosztály nem ismerte el sem a gazdasági átalakulás nehézségeiből adódó kényszereket, sem más csoportoknak az övéivel versengő igényeit. A rendszer legitimációja a fogyasztásra épül, de a fogyasztás már nem halasztható, a türelem ideje lejárt, hiszen éppen eleget halogatták már... A középosztálynak nem tetszik a költségvetési kiigazítás sem, hiszen nem számolt még le az állami gondoskodásba vetett és az államszocializmusból örökölt hitével.

Ezzel szemben az MDF által vizionált középosztály elégedett lehetne a leendő "Magyar Kapitalista Párt" által neki szánt 13 ponttal. Egykulcsos, a progressziót mellőző szja, a megtakarításokat és a tőkét terhelő adók visszanyesése, az örökösödési illeték, vagy a 90-es években általánossá vált, republikánus terminológiával élve: a "haláladó" eltörlése. Mindez kivétel nélkül a társadalmi szolidaritás intézményei ellen irányul, figyelmen kívül hagyva a többek között Antall József által is kívánatosnak tartott szociális piacgazdaság minimumát képező, méltányos közteherviselés elvét vagy a korai életkilátások esélyegyenlőségét.

Dávid Ibolya - a magyar Margaret Thatcher - abban látja a problémák lényegét, hogy a magyar gazdaság még mindig nem valódi piacgazdaság. Az ennek megteremtésére irányuló piacosító hevületével az MDF gazdaságpolitikája a mai pártok mindegyikétől jobbra áll. Ez önmagában még nem bűn, de az MDF mint "felelős politikai erő" nem jár el tisztességesen választóival szemben: a politikai marketing mögött egy markáns osztálypolitika húzódik meg, melyet a középosztály-demagógiával, a két néppárt állandó kritikájával és hatásvadász üzenetekkel adnak el azoknak is, akik ebből az osztálypolitikából semmilyen körülmények között nem kérnének.

Az MDF-nek addig jó, ameddig a politikai napirendet a "két vezér" tematika uralja. Egy valóban kompetitív választási piacon ez a párt az eddig jóhiszeműen rá szavazók egy részét biztosan elveszítené. A párt szerencséjére a Fidesz a népszavaztatással a lehető legrosszabb választ adta a konzervatív útkeresésre, bár az ilyesféle kezdeményezéseinek ellentmondó, alapvetően a CDU politikájához illeszkedő programja arra utal, hogy a józan megfontolásoknak is van képviseletük a pártban. Amennyiben ezek jegyében politizálna a nagyobbik ellenzéki párt, újabb definíciós küzdelem bontakozna ki a konzervatív jelzőért. És lehet, hogy a magyarországi középosztály a - neoliberális elemekkel, bár nem hangsúlyosan, de szintén operáló - Fidesz programját tartaná életképesebbnek. Ha ez megtörténne, az MDF csak saját magát okolhatná, amiért nem bizonyult versenyképesnek azzal a programmal, amelyet igazából nem is mert képviselni.

A szerző politológushallgató, ELTE ÁJK

- Gyorsan! Hívjátok a rendszergazdát! Megpróbáltam felinstallálni a pártprogramunkat, és erre... Na de legjobb lesz, ha ő maga nézi meg...