Előbb kisemberbarát módon osztogatott, amivel a csőd szélére vitte az államháztartást, és ezután szükségképpen jövő szigorításai stagflációközeli állapotba sodorták a gazdaságot. Utóbb felülről való modernizációs kísérletbe kezdett, ám megszorításokkal párosított civilizátori missziója összeroppantotta választói támogatottságát. Most mindezek hatására a tavaly ősz óta szivárgó gát leggyengébb pontja egyszerre átszakadt: az SZDSZ kimondta az eb ura fakót.

A miniszterelnök eredetileg merev, egy tapodtat sem engedő védelemmel remélte átvészelni a népszavazási csatavesztés utáni időszakot. A vészes fiaskó bagatellizálásával igyekezett megelőzni a pánik kitörését táborában. A kivételes arányban igennel szavazó közvéleményt provokáló pedagógiai célzatú kijelentései ugyan tovább rontották kormánya népszerűségét, azonban nem indult nyílt pártütés sem ellene. Csakhogy három hét elteltével hirtelen harcmodort váltott, és rugalmas elszakadásba kezdett. Nem csupán ténylegesen és csöndesen, hanem nyíltan is feladni javasolta kormánya piacosító reformkurzusát.

A társadalombiztosítás privatizációjának nagyszerű távlatait az ötvenes évek propagandistája módjára bármiféle kétség nélkül hirdető egészségügyi miniszternek már a népszavazás estéjén le kellett volna mondania. Ám a miniszterelnök akkor még egészen mást kívánt. Most viszont folytonos "reformblablája" felelősének főleg a koalíciós partnert tette meg. A kormányfőtől igencsak igaztalanul érkező támadást az egyébként is többszörösen legitimációhiányos SZDSZ-vezetés nyilvánvalóan nem nyelhette le csöndesen. A szabad demokraták válaszul meg se álltak lehetőségeik határáig. Újra fontosabb volt számukra a maguk kényes identitása és a saját külön túlélésük délibábja. A koalíciós pártok idővel még ismét egymásra találhatnak, ám viszályukkal a családi háztartások és a magyar gazdaság után a kormányzatra is rászabadították a nyílt válságot. Most egyedül a két párt legszűkebb törzsközönségét érdekli, hogy melyik oldal áll közelebb az igazsághoz, a szélesebb közvélemény inkább mindkettőjüket alkalmatlannak gondolja a kormányzásra. A baloldal bármi áron meg akarta állítani Orbán Viktort, ezzel azonban előbb roppant károkat okozott az országnak, majd mára maga is megszakadni látszik az erőlködésben.

A kisebbségi hatalomgyakorlás azokban az államokban lehet tartósan működőképes, ahol a sikeres társadalmak elégedett átlagpolgára észre se igazán veszi, hogy kormányának nincsen többsége. Ez főleg a konszenzusorientált sokpárt-rendszerek általában a kormányzati ciklus legelején vagy legvégén megtalált lehetősége. Az éles szembenálláson alapuló kétpólusú parlamenti váltógazdaságokban azonban csak akkor létezhet tartósan, ha valamiért az ellenzék is eltűri tevékenységét. A politikai stabilitáshoz szokott, nehéz elhatározásokra váró Magyarországon alighanem a káosz állandósulásának látszana a legjelentéktelenebb ügyekben is alkura kényszerülő kisebbségi kormányzás. A Fidesz választói értékelésének lényegi javulása óta helyét nem találó MDF a létezését kockáztatná, ha bármilyen segítséget adna Gyurcsány Ferenc kabinetjének. A most dicstelen bukásra álló szocialisták bajosan tudnának nyílt szavazások ezrein kellő számú képviselőt évekre "megvenni". Az aktívan politizáló közvélemény többségének támogatását maga mögött tudó Fidesz viszont érthetően mindent megtenne azért, hogy ország-világ előtt igazolja a kisebbségi kormányzás képtelenségét.

A jobboldal kétharmados diadalának megakadályozását a koalíciós pártok csak akkor remélhetik, ha alapvetően változtatnak megítélésükön. Ehhez pedig a szabad demokraták által kívülről támogatott kisebbségi MSZP-kabinet nem megfelelő intézmény. A szocialistákat beszorított helyzetükben inkább a következő nap túlélése, és nem az ország bajai érdekelnék. Hat esztendő fiaskója után a kisebbségi kormányzás aligha tűnne másnak, mint a hatalomhoz való nyomorúságos ragaszkodásnak. De az SZDSZ-t sem röpítheti ismét öt százalék fölé egyedül hajthatatlan verbális kiállása a piaci reformokért. Külső támogatóként a szabad demokratáknak jobbára továbbra is viselniük kéne a felelősséget a kormányzásért, és főleg a költségvetésért. A miniszterelnök mögött még most is kitartó reformértelmiségben alighanem hamarosan meghasonlást okozna a koalíció két pártjának szétválása. Technikailag akár hosszú ideig is el lehet kisebbségben bukdácsolni. Ám ez lassú, viszályokkal és megaláztatásokkal teli agónia volna, amelynek a végén akkora bukás várhat a baloldalra, ahonnét politikusai többségének nincs visszatérés. Felelős kormányférfi ennek kockázatát már csak az ország érdekében sem vállalhatja.

2002-ben, hatéves kormányzása kezdetén a csekély különbséggel választásokat nyerő MSZP-SZDSZ koalíció az állampolgári fogyasztás rohamos emelésével remélte legitimitását kádári módra megszilárdítani. A második fordulóban a voksolások eredményét csaknem megfordító jobboldal egy pillanatra se fogadta el a XX. század elejétől fogva nemzetrontónak látott baloldal kormányzását. A rendszerváltás annyi viszontagsága után végre élni akaró országban a szocialisták valami olyat tettek, amivel voltaképpen még senki sem próbálkozott: teljesítették legfontosabb választási ígéreteiket. Több pénzt az embereknek - mondták. Nem bántották a Fidesz költséges programjait, és a közalkalmazotti bér-, valamint nyugdíjemelések mellé odatették a polgárosodásban nem annyira kulturális, mint inkább mérnöki-műszaki feladatot látó világképüknek megfelelően a nagyszabású autópálya-építéseket.

Csakhogy ezzel az MSZP-SZDSZ-hatalom a hazai gazdaságtörténet egyik legnagyobb hibasorozatát követte el. Minden állítás ellenére közvetlenül nem a reformok hiányoztak. A kormány a legelemibb háziasszonyi igazság ellenére egyszerűen sokkal többet költött a bevételeinél. A miénknél nagyobb újraelosztás és csupán félig privatizált versenyszféra mellett Szlovéniában sose voltak nagyobb gondok a költségvetéssel. Ellenben a Medgyessy-kabinet a gazdasági növekedésnél négyszer jobban megugró bérekkel máig hatóan túlterhelte az államháztartást. A népbarát döntések ismét a könnyű megoldás lehetőségét sulykolták: csak akarni kell, és máris jobb lesz mindenkinek. Ám már 2003 végére egyértelművé vált a költségvetés tarthatatlan helyzete. Alighanem minden idők legtetemesebb hazai állampolgári reáljövedelem-emelését a kormány alapvetően hitelből és vagyonfelélésből finanszírozta. A koalíciós pártok azonban lényegi korrekciók helyett inkább a kormányfőt cserélték le, és fenntartották a további fogyasztásnövekedés lehetőségének látszatát.

Televíziós vitájukban az ellenzék vezérét egyértelműen legyőző Gyurcsány Ferenc a választásokon megnégyszerezte a kormánykoalíció parlamenti többségét. Ezzel esélyt kapott, hogy végleges rendszerré formálja a demokratikus átmenet utáni Magyarországot. Csakhogy a költségvetés minden korábbinál rettenetesebb hiánya miatt azonnal cselekednie kellett. A rendszerváltás áraként egy évtizeddel korábban még úgy-ahogy tudomásul vették az emberek a szigorításokat. Ám egyetlen beállt európai piacgazdaságban sem igen fordult még elő, hogy az évtizedek óta legnagyszerűbb térségbeli konjunktúra idején egy csapásra hat és fél százalékkal megkurtítják a reálbéreket, tízzel a közalkalmazotti jövedelmeket. Az unió régi államaiban mindenütt hatalmas megmozdulások, az életet hetekre megbénító sztrájkok következtek volna tiltakozásul. Nálunk a megszorítások eredményeként az ország elkerülte a forintválságot, ellenben szükségképpen összeomlott a kormány állampolgári támogatottsága.

A választásokon szerzett felhatalmazását csaknem azonnal elveszítő kormányfő megkísérelte magát a boldogabb jövő felől legitimálni. Eredetileg az MSZP két ütköző érdekű közönségét valamiféle Tony Blair-es újközép-politikával igyekezett egybefogni: nagyobb mozgásteret kínált a vállalkozásoknak, cserében viszont több igazságosságot követelt az elesetteknek. Ettől fogva inkább a magyar ugar felszántását akarta. A nyugatos civilizátor régi szerepében a történelem szemétdombjára ajánlotta dobni a nem piaci, régi fél-ázsiai, kádári világot.

Csakhogy a miniszterelnök tényleges intézkedései jobbára kádári fogantatásúak voltak. Elsősorban adóemelésekkel és infláció keltésével fogta vissza a jövedelmeket. Szétterítette az egész gazdaságra a terheket, de azért igyekezett az MSZP számára olyannyira fontos nyugdíjasok megsarcolását korlátok között tartani. A koalíció bátran és előremutatóan döntött a felsőoktatási tandíj bevezetéséről, csökkentette a "potyautasok" számát az egészségbiztosításban. De a szakadatlan reformszólamok mögött nem állt össze egésszé a reformpolitika. Amikorra roppant gazdasági növekedési és reálbér-csökkenési áldozatok árán jelentősen sikerült kisebbíteni az államháztartás deficitjét, jobbára el is fogyott az átfogó reformok elindításához a kormány elszánása. Az egészségügyben például eddig döntően kapacitásszűkítés és visszaállamosítás történt: a korábbi kevés megkötéssel behatárolt betegpályák helyére központilag szabályozott betegutak kerültek. A társadalombiztosítási törvény eleve felemás, a népszavazás után végigvihetetlen politikai kompromisszumnak bizonyult.

A rendszerváltás hajnalán még általános optimizmussal várt piaci megoldások viszonyaink között ellentmondásos következményekhez vezettek. A kádári évtizedekben folyamatosan kispolgárosodó magyarok jó része keserves újraproletarizálódásként élte meg térhódításukat. Az egyenlőség képzetéhez szokott közvéleményt fájdalmasan érintették a hamarjában megugrott jövedelmi és vagyoni különbségek. Közép-Európában a miénk az egyik leginkább szélekre húzó társadalom. Teljesen természetes tehát, ha az emberek bizalmatlanok a további magánosítással szemben. A reformerek többsége mégis változatlanul szinte messianisztikus reményeket fűz a piaci megoldások térnyeréséhez. Elképzelésük sokszor nem a magyar körülményekhez igazított józan közgazdászi számításon, hanem inkább világnézeti előfeltevéseken, a verseny mindenképpen üdvözítő voltán alapszik. Nem a magyar modell válságára keresnek a többség számára elfogadható új hazai megoldásokat. Hanem jobbára ideologikusan tételezett Nyugat-mintát akarnak felülről elrendelni. A reformokra ugyancsak szükségünk volna. De a messianisztikus civilizátorsággal csak elvenni lehetett az ország kedvét bármiféle okos változtatástól.

A Nyugatot keleti eszközökkel bevezetni akaró politikának kezdettől az élharcosa az eredendően nem liberális, hanem régi baloldali hagyományú SZDSZ. A magát különleges emberekből álló értelmiségi avantgárdnak látó párt kezdettől vezetni gondolta a tunyán mozduló kádári behemótnak gondolt MSZP-t. A szabad demokraták úgy vélték: a két szervezet szimbiózisában a messzelátó, érzékeny előcsapat hivatása a vízióalkotás. A szocialisták kötelessége viszont a nagy tervek választókkal való elfogadtatása. Amikor is az SZDSZ kordában tartja még nem igazán európai partnerét. A szabad demokraták nyugtalan mindent jobban tudása már 1994-től állandó ütközéseket hozott a közös kormányzásban, és folyvást vérig sebezte a szocialistákat.

De a messze nagyobb pártnak mégis tűrnie kellett, mert ha visszaütve megsérti szövetségese értelmiségi öntudatát, akkor azt elhagyhatják szavazói, és mindketten kiesnek a hatalomból. Egy ilyen koalícióba hoszszabb távon mindkét párt csak belepusztulhat. Ám az SZDSZ egyedül a szocialistákkal együtt kormányozva bizakodhat kelet-európai értelmiségi küldetése beteljesítésében.

A kormányfő olykor kádári centrumpolitikát folytatva, a szabad demokratákkal mondatott ki olyasmit, amit maga is gondolt, ám nem kívánta, hogy a népharag rá háruljon. Az MSZP politikusai közül Gyurcsány Ferenc elsőként ismerte fel, hogy a jóléti ígéreteken túl érzelmileg mozgósítható identitást kell adnia pártjának. A szocialisták között máig egyedül használja mesterfokon a tömegmédiumokat. Határtalan önbizalmával és exhibicionizmusával igyekezett minden lehető hatalmat saját magánál összpontosítani. Így azonban eleve veszedelmesen nagy lett a felelőssége is. Igazán karakteres pénzügyminiszter kinevezése hiányában a megszorításokat többnyire maga a kormányfő jelenítette meg a nyilvánosság előtt. Számos diadalmas közszereplés után ezzel azonban rászakadt a kormány összes kudarca. A roppant teher alatt újólag előjöttek kalandorvonásai. Kiforratlan világlátás nélküli politikai vállalkozóként olykor állhatatlannak bizonyult, és változtatott irányt rövid távú előnyök érdekében. Rendkívüli küzdőképessége sem fedheti el, hogy a roppant feladatok elvégzésére láthatólag éretlennek bizonyult politikája.

A miniszterelnök nem nézett szembe azzal, hogy az MSZP-szavazók túlnyomó része felemelkedésként élte meg a kádári évtizedeket, és csupán kisebb hányaduknak vált igazán előnyére a piacosító modernizáció. Többségük már csak életkoránál fogva is messzemenően érdekelt az állami gondoskodás lehető legteljesebb megőrzésében. A kisemberközpontú politikának Horn Gyula óta nincs erőteljes megjelenítője a baloldalon. A kormányfő olyannyira beleélte magát a rettenthetetlen reformer messianisztikus pózába, hogy képtelennek bizonyult valamiféle egyensúlyt találni pártja tradíciói között. Elkötelezett értelmiségi hívei még most is akadnak, de a régi törzsközönség jelentékeny része otthagyta. Gyurcsány Ferenc reformkurzusával az MSZP táborának legalapvetőbb belső törésvonalát kezdte el jókora lendülettel feszegetni. Közben ugyanide irányozta össztüzét a reformértelmiség zöme és az SZDSZ is. A másik oldalról viszont megszólalt a rémisztőnek látott új kapitalizmus ellenében a régi-új baloldal. Valamint csábítóként megjelent Orbán Viktor is. Pedig ha itt kettéhasad a szocialisták közönsége, az MSZP nem nagy párt többé.

A népszavazási kudarc után a szocialisták belátták: okosabb, ha összezárnak, és nem váltják le nyomban a jobboldal örömére vezetőjüket. Az Antall-kabinet óta nem akadt hatalom, amely olyannyira elveszítette volna támogatottságát, mint a mostani. A szocialisták közt mégsem mutatkoznak veszélyes széthúzás jelei. Az MSZP politikusai alaposan megtanulták, hogy nincs tekintélyük megőrzésével való élet számukra pártjukon kívül. Ám tudniuk kell: Közép-Európában régóta nem tevékenykedik hozzájuk foghatóan széles platformú utódpárt, amely egyszerre volna a nyugatos modernizáció élharcosa és a leszakadók védelmezője.

Újabb durva megszorításokra talán már valóban nincs szükség, ám az idő aligha a szocialistáknak dolgozik. A kilencvenes évek dereka óta nem látott mértékben szűkös a kormány gazdasági mozgástere. A Nemzeti Bank prognózisa szerint 2008-ban 2, 2009-ben 3,2 százalékos növekedés várható hazánkban, lefelé mutató kockázatok mellett. Eddig nem születtek olyan reformok, amelyek beérve szinte maguktól javítanák a közhangulatot. Amennyiben a kormány nem mond le a szükséges és sokszorosan megerősített további államháztartásideficit-csökkentési elkötelezettségéről, szinte bizonyos: a következő választási kampány kezdetén a magyarok túlnyomó része rosszabbul él majd, mint a 2006-os szavazások idején.

Ebben a helyzetben a legegyszerűbb a miniszterelnök-váltás, mert az ingyen van. Egy politikus a reményt kínálja szavazóinak. De ki várja ma élete jobbra fordulását Gyurcsány Ferenctől? A szocialisták ma még teljességgel felkészületlennek látszanak a vezéráldozatra. Ám a miniszterelnök felszínen tartása leköti majd összes energiájukat. Ha nagyon mélyre kerül egy párt, akkor egy gyengébb vezető is, pusztán újdonságerejével, sokat javíthat helyzetén. Így az SZDSZ is visszatérhet a koalícióba. A "Gyurcsány, takarodj!" politikájára rágörcsölő Fidesz ellenben szinte elölről kezdhetné a baloldali szavazók magához édesgetését. Ám egy új szocialista miniszterelnök se igen tehetne mást, mint hogy minden tudásával a kormánypártok választóinak visszahódításán fáradozik. Ha viszont a hatalom ismét médiakormányzásba és osztogatásba fog, csak tovább növelheti hazánk gondjait. Pedig társadalmi modellünknek szinte az egésze bajban van.

A Fidesz mára megértette: micsoda melléfogás volna a kormánypártokat megzavarni önmaguk elveszejtésében. Orbán Viktor saját magát legyőzve képes volt visszafogni politikáját. Népszavazási diadala estéjén is megtalálta a hangot, amellyel senkit sem provokált. Olykor most is túlzásokba esik, mégis folyamatosan építgeti az átjárókat immáron nem csupán a baloldali kisemberek, hanem a polgári közép felé is. Fél esztendő alatt semmiképpen sem fordíthatta meg a róla hosszú idő alatt kialakult képet a politika másik oldalán. Kevesen hihetnek neki igazán, de legjobb propagandistájaként folyvást előjön a koalíció kiáltó alkalmatlansága. A jobboldali szavazók többsége szilárdan hiszi: kormányzása messze demokratikusabb volt, mint a baloldal elmúlt hat éve. Egyelőre úgy látszik: a Fidesz megtalálta azt a formulát, amellyel a választásokig képes egybentartani régi és újabban érkezett szavazóit. A jobboldali radikálisok nemhogy forradalmat nem tudtak indítani, hanem vonzó vezetők és hihető mondanivaló hiányában már nagyobb zavargások kiváltására is képtelenek. A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások.

Ma kétségkívül a Fidesz a következő választások biztos győztesének tűnik. Az igazi kérdés az, hogyan tudna kormányozni. Az emberek most örömmel hallják: "van pénz, ha el nem lopják". De mi lesz, ha kiderül, még sincs pénz? Orbán Viktor már eddig is annyi cöveket vert le saját kezűleg a hatékony kormányzás útjába, hogy csaknem úgy járhat, mint Gyurcsány Ferenc. A győzelem után sebesen elveszítheti cselekvőképességét. Pedig táborában többen a rendszerváltás újrakezdését remélik tőle. Sokan háromszorosan adnák vissza azt a számos vélt vagy valós sérelmet, amit a koalíciótól elszenvedtek. A jobboldal és a vele részben szövetséges népi baloldal magjának jelentős része minden korábbinál inkább visszahúzódott régi mítoszai ködébe. A Fidesz bázisa minden eddiginél antikapitalistább és nyugatellenesebb. Ám hazánk ma sokkal modernebb, mint akár a kilencvenes évek elején volt, és bajosan lehet tartósan túlságosan jobbról, a világgal örökösen szembehelyezkedve vezetni.

A jobboldal nemcsak most, de 2010-ben is minden további nélkül elérheti a kétharmados parlamenti többséget. Ma már az ország alighanem a legkevésbé rosszul akkor járna, ha nem a baloldali koalíciós pártokkal kísérletezne tovább. Nincs még két évünk arra, hogy a kormánytöbbség újra Orbán Viktor megállítására koncentráljon. Ennél hasznosabb lenne, ha a koalíciós pártok beleegyeznének az Országgyűlés feloszlásába és az idő előtti választások mielőbbi kiírásába. Az ellenzék meg ezzel egyidejűleg közjogi garanciákat adna arra: nem módosítja sietősen az alkotmányt, a határon túli magyarok választójogát és a választási rendszert. Mostantól ezek megváltoztatása két egymást követő parlament kétharmados többségének joga lenne, vagy kivételesen, a sürgősség négyötödös megállapításával, egyetlen Országgyűlés kétharmados döntése is elegendő volna.

Ez a javaslat aligha számíthat bármelyik küzdő fél tetszésére, mégis, az ország érdeke azt kívánná, hogy a jövőben egyikük se forgathassa fel hazánkat egyoldalúan. Egyáltalán nem bizonyos, hogy a Fidesz-kormányzás ténylegesen enyhítené társadalmunk gondjait. De már az is közvéleményünk hasznára válna, amennyiben ez világosan kiderülne. A politikai váltógazdaságban nem az állam teljhatalmú diktátoráról határozunk. A törvényhozás megbízatása továbbra is négy évre szól majd, és a kormány hatalmát fékek és ellensúlyok egész rendszere korlátozza. A háborús észjárás örvénye máris mélyre húzta a '89-ben helyreállított magyar parlamentarizmus tekintélyét. Ha az alkotmány keretei között nem kezdődik meg a demokrácia konszolidálása, és nem indul a bajokkal végre szembenéző kormányzás, akkor nálunk is gyorsan erősödhet az igény a putyini típusú rendteremtésre.