Képviselte-e "ezt" vagy "azt" a liberalizmust, képviselt-e egyáltalán magán kívül bármit, most már mindegy. Fő, hogy valljon színt végre. Kétségtelen, hogy a töredelmes vallomást szelíden kérik tőle, szinte térden állva, sőt nem is tőle kérik, hanem "tőlük", és nemcsak kettejüktől - mármint e sorok írójától és Babarczy Esztertől, aki ugyanabban a cikkben a másik színvallásra invitált "baloldali liberális szerző" -, hanem az egész "baloldali liberális oldaltól" kérik, mindazoktól, akik "a tőkeérdek korlátlan uralmi igényeit" szolgálva élet- és társadalomellenes (más antiliberális mesékben: nemzetellenes) doktrínák elvakult vagy cinikus képviselőiként, süketen a magyar társadalom jajveszékelésére, belerángatták és beleringatták, beleerőszakolták és beleédesgették ezt a jobb sorsra érdemes, de lassan azért már ébredező-gerjedező magyar társadalmat ama rettenetes válságba, amelyben ma van, s amely pontosan akkor vette kezdetét, amikor az egyesült baloldal választások útján - ergo: hideg fondorlattal és sötét csalással, úgyszólván puccsszerűen - 2002-ben megdöntötte az örök - ergo: soha le nem váltható - magyar kormányt, a Nemzet Kormányát, véget vetve ezzel a rendfenntartó Jók angyali országlásának, amely pedig annyi jót ígért.

Erősen karikírozom persze Elek István politikai vízióját az "ezzel a liberalizmussal szemben alternatívát állítani képes erők" egykori és eljövendő országlásáról, de csak azért, hogy visszagurítsam neki kérdése labdáját: miként lehetséges, hogy ő, demokrata létére - annyi politikusként szerzett tapasztalata után, a magyar demokrácia tíz éve tartó és végkifejletéhez közeledő válsága közepette - az államba veti minden reményét, még ha azt - talán a "demokrácia" szó varázserejében bízva - "demokratikus államnak" nevezi is? Még az a politikai szivárványkoalíció is - hej ha én is, én is közöttük lehetnék, de ezen az alapon, sajnos, nem lehetek! -, amelynek álomképét vitacikkében megcsillantja - "azok a liberálisok, konzervatívok, szociáldemokraták, zöldek", akik "ha gyökeresen mást nem javasoltak is, de legalább kíméletesebb tempóra, nagyobb körültekintésre, mértéktartásra, józanságra intettek" -, még ez az illiberális rendszerváltás politikai társutasaként vizionált "jó" baloldal is az etatizmus közös politikai nevezőjén képződik meg Elek István cikkében. A szivárványkoalícióba meghívott "mérsékeltek", "normálisak", "derekasak" ugyanis - kiáltó ellentétben a "liberalizálás, deregularizálás, privatizálás szentháromságát" hirdető megátalkodott államrongálókkal - ugyancsak a "demokratikus államban" hisznek: "nem csak az egyéni szabadságot fenyegető szörnyeteget" látják benne, mint a "szabadosság, az anómia és rendetlenség" elvakult és elvetemült hívei - a "rossz liberálisok" -, hanem "a közjó képviselőjét, a szabályozót, a szociális fékek működtetőjét, a közösségi érdekek lehetséges védelmezőjét is a csupán üzemgazdasági ésszerűséget követő tőkeérdek korlátlan uralmi igénye ellenében".

Mármost ki tagadná, az állam döntő fontosságú szabályozó - jogi, pénzügyi-gazdasági, szociális-biztonsági - szerepét a modern polgári társadalomban, akár a "tőkeérdek korlátlan uralmi igénye ellenében" is? Én például soha. Csakhogy mit jelent az, hogy "demokratikus állam"? (Jó, hogy nem mindjárt "népi demokratikus"!) Mitől lenne az állam - az erőszak legális monopóliumának birtokosa - demokratikus? Aztán hogyan áll a "demokratikus állam" a joggal? Mit gondol a hatalmi ágak szétválasztásának elvéről? Netán majd "demokratikusan" újraegyesíti őket? "Szintetizálja" a hatalmi ágakat Isten és Országa nevében? Miért is ne, ha egyszer a "demokratikus államot" - mint azt legfőbb letéteményesének szónoklataiban évek óta hallom - nem lehet alávetni a parlamentnek, a pártok uralmának, hisz az új államalapításra készülődő párt maga sem egészen párt már, több-mint-párt, mely legitimitását elsődlegesen nem is választások útján szerzi meg, hanem valahonnan fölülről, az Égből nyeri, a nép, az istenadta nép csak ráüti a morális legitimáció hatalmas pecsétjét Isten végzésére. Csupa ésszel felérhetetlen dolog. De ki mondta, hogy itt bármit is ésszel kell felérni? A "demokratikus államot" ész nem érti, sing sose méri fel, abban hinni kell.

Az "illiberális" a latinban "szűköset", "szabadságában korlátozottat" jelent. Van azonban az "illiberális" szónak még egy - számomra különösen kedves - jelentése: illiberális annyi, mint szabad emberhez nem méltó. Az illiberális demokrácia tehát korlátozottan liberális demokrácia, államtól kapott, állam által adagolt, önkényesen és szűkösen adagolt szabadsággal, amely épp ezért szabad emberhez nem méltó demokráciaként jellemezhető. Persze ki mondta azt, hogy szabad emberek vagyunk? Ki mondta azt, hogy a nem-szabadság rendje nem illik hozzánk jobban, mint a szabadságé, ha egyszer társadalomként, politikai közösségként képtelenek voltunk mind ez idáig saját erőnkből mi magunk formát adni ennek a szabadságnak? Senki nem mondta, és nem is mondhatta, mert nem tudhatja. Éppen ez fog elválni a legközelebbi jövőben.

A mondottakból talán kiderül, hogy Elek István érveit, egész érvelési módját és különösképpen - a vitapartnertől előzetesen magába szállást, önfeladást és töredelmes megbánást követelő - retorikai ajánlatát a párbeszédre inkább vigasztalan álláspontom megerősítésének, semmint cáfolatának tekintem, ami a legcsekélyebb elégtétellel sem tölt el. Elégtétellel az töltene el, ha prognózisomra rácáfolnának a politikai fejlemények, ha kiderülne, hogy a magyar társadalom nemcsak a zűrzavarból nem kér, de az állam által adagolt szabadság rendjéből sem. Mint megosztott magyar állampolgár osztatlanul örülnék annak is, ha prognózisomat a - túlnyomórészt államból élő, államtól függő - magyar középosztály cáfolná meg azzal, hogy lerázza magáról a társadalmat megosztó, felhergelt részeit egymás elleni politikai háborúba vezető hatalmi csoportokat, vagy ha az úgynevezett politikai osztály ellentétes érdekű és meggyőződésű oldalai lennének képesek valamilyen - nem elvtelen, nem újabb hazugságon alapuló - kiegyezésre, netán a következő parlamenti választások után megpróbálkoznának a nagykoalíciós kormányzással. Ha pedig egyik mesebeli cáfolat sem érkezik meg időben, azzal is beérném, ha a parlamenti választásokon hatalomra kerülő diadalmas jobboldal cáfolna rá aggodalmaimra. Így vagy úgy, minél csattanósabb lesz állításaim cáfolata, annál jobban fogok örülni. Hirtelen örömömben tán még pártot is alapítok. A Boldog Magyar Demokraták Pártját. És így élek majd boldog legyőzöttként boldogok között magam is.

A szerző költő, esztéta