A bolognai rendszerben tanári diplomát csak a mesterszintű képzésben lehet szerezni, így nagyobb lehetőség kínálkozik a leendő pedagógusok kompetenciaalapú képzésére. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a hallgatók az elmélet mellett olyan gyakorlati ismereteket, tudást, nézeteket sajátítanak el, amelyek segítségével hatékonyabban, az egyénekre jobban odafigyelve tudnak tanítani.

Az Eszterházy Károly Főiskola egyik pályázata lehetővé tette, hogy egy másfél éves projekt keretében ilyen szemlélettel tanítsák a hallgatókat. A programra három kompetenciaterületet választottak ki. A szociális és életviteli kompetenciák körébe tartozik minden, ami a társas kapcsolatokhoz kötődik: az egyén viszonya a csoporthoz, a kapcsolatépítés, a viselkedési minták. Tehát például egy olyan tanár, aki jártas ezen a területen, észreveszi, ha egy diák nem tud beilleszkedni az osztályközösségbe, és azt is tudja, hogyan segítsen. A második kiválasztott kompetencia az életpálya- építési volt, amelynek segítségével a pedagógus segíthet a gyerekek önismeretének fejlődésében, a reális énkép kialakításában, saját képességeinek, készségeinek felismerésében, ezáltal a pályaorientációban. A harmadik kompetencia az információs és kommunikációs technológiák ismerete, hiszen a korszerű (tan)eszközök használata nélkül ma már nehezen lehet megtalálni a közös hangot a gyerekekkel.

Ezeket a kompetenciákat bármilyen szakos tanárok sikeresen alkalmazhatják a mindennapokban. Persze leginkább akkor, ha lehetőségük van például arra, hogy kisebb csoportokban, átrendezhető tantermekben tanítsanak - a hagyományos, frontális tanítás során (vagyis amikor a tanár az egész osztállyal szemben áll) mindig lesz olyan gyerek, akire nem jut elég figyelem, akitől nem érkezik visszajelzés. Ha azonban a pedagógusnak lehetősége van arra, hogy időnként körbe ülve, vagy párokat, kis csoportokat alkotva tanuljanak, tartsanak foglalkozásokat, beszélgetéseket, hogy projekteket találjanak ki, és megvalósításukon közösen dolgozzanak, akkor nagyobb valószínűséggel veszi észre a gyerekek gondjait, figyel fel képességeikre.

Arról nem is beszélve, hogy a diákok is megtanulnak egymásra figyelni, a másikat támogatni, értékelni egymás teljesítményét, korrekten véleményt mondani - csupa olyasmit, amire felnőttként nagy szükségük lesz.

- Új típusú szakértelemre van szükség a közoktatásban, hiszen a tanulási, viselkedési problémákat kezelni kell - mondja a dékán asszony. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a leendő pedagógusok hozzáállása, szemlélete, szakértelme megfelelő legyen, hogy valóban azért válasszák a tanári pályát, mert oktatni, nevelni szeretnének. A pályaalkalmasságot a jelenlegi rendszerben nem igazán lehet vizsgálni, és a 17-18 évesen meghozott döntések gyakran tévesnek bizonyulnak: mire a hallgató diplomát kap, rájön, hogy nem is szeretne igazán tanítani. Ezen a helyzeten is változtathat némileg az új felsőoktatási rendszer.

Az Eszterházyn az alapképzés részeként lehetőség van pályaorientációs program elvégzésére, amely öt kurzust jelent, amelyeken igyekeznek megmutatni a hallgatóknak a tanári pályát, hogy átgondolt döntést hozhassanak. - Egy pedagógusnak valóban egy életen át kell tanulnia a gyerekeket is - mondja a dékán -, ezért csak annak kellene ezt a pályát választania, aki vállalja ezt.

Hamlet és a spagettiwestern

Időnként ijesztő történeteket lehet hallani arról, milyen felkészültségre tesznek szert a hallgatók, akik jövőre már a gyerekeinket fogják oktatni az iskolában. Meséli egy vezető tanár, hogy a gyakorlaton lévő tanárjelölt megkérte, segítsen már elemezni a Mikszáth-novellákat, amelyeket az órán tanítani fog a gimnazistáknak, mert nem talált hozzájuk szakirodalmat. Erre felidézzük, hogyan támadtuk meg a hetvenes évek végén a mi vezető tanárunkat őrjítő elképzeléseinkkel a tanítás forradalmasításáról. Az akkori Móricz gimnáziumban dr. Kontra Györgynének az volt a fő módszere, hogy mindenről sokkal többet tudott, mint amit el lehet mondani. Azt találtuk például ki, hogy akinek volt kedve, nem ment haza elolvasni a Hamletet, hanem körbeült velünk a padokon, és úgy olvastuk föl hangosan, hogy mindenki mindig az éppen következő szereplő szövegét adta elő, vagyis mindenki volt Horatio is, Királynő is, Laertes meg Ophelia. Ez rendben is volt, az már kevésbé, hogy a tanóra elején a király szellemének megítélése kapcsán az osztályban kialakult "beszélgetés" nem ért véget a fél egyes kicsöngetéskor, sőt a diákok fele még háromkor is üvöltve vitatkozott. "Ez nem ifjúsági klub, a tananyagot a tanórán el kell sajátíttatni". Kontránének igaza volt, próbáltuk is ehhez tartani magunk, úgyhogy három hét múlva belement az újabb kísérletbe. A Hamlet című orosz és a Vigyázat, vadnyugat! című olasz film közül választva, az utóbbit néztük meg a gyerekekkel, hogy azután a Shakespeare-művön tanult elemzési módszereket vessük be az órán a spagettiwestern megvitatására. S még ehhez is lehetett szakirodalmat találni. (K. K.)

Gyerekeink jövendő tanárai az Eszterházy Károly Főiskola folyosóján