Itt van például az internetes hírportálok egyik, mostanában divatos témája: mi legyen a használt vibrátorokkal? A nagypolitika a társadalom életének erre a szegmensére nem terjesztette ki a befolyását. Mindazonáltal itt is fontos a transzparencia: ezeket a készülékeket nehezen lebomló műanyagból gyártják, ha a készülék kiszolgált, akkor környezetet terhelő szemétté változik. A feleslegessé váló akkumulátorok veszélyes hulladékot képeznek. A környezettudatos polgári magatartás szerint külön kellene ezeket begyűjteni, a felhasználók azonban nem hajlandók az eszközöket elkülönítve leadni a hulladékudvarban. Sőt, mint egyes hírportálokon írják, a felhasználók még a saját kukájukba sem szívesen dobják be a feleslegessé vált készülékeket, attól tartva, hogy a szomszédok vagy a kukások belenéznek a tartályba, és azonosítják a tulajdonost.

Mindez persze csak elenyésző része a polgári környezettudatnak, vagy éppen a hiányának. Saját, állampolgári felelősségünk, hová tesszük a használt elemet, a tönkrement akkumulátort; az utcán hagyjuk-e fölbakolva a rendszámától megfosztott roncsautót; a kukába dobjuk-e a printert, a monitort, a befulladt tintapatront. Az is a mi polgári kultúránk fokmérője, hogy verőfényes tavaszi hétvégén égetünk-e a kertben az avarral együtt tavalyi fóliát, gumicsizmát, petpalackot. Hallgatunk-e ordítva Lagzi Lajcsit vagy Sláger Rádiót, hogy fél kilométeres körzetben senki ne tudjon menekülni előle? Akarunk-e alkalmazkodni máshoz, vagy egyszerűen mindenkire rá akarjuk kényszeríteni a magunk ízlését, értékrendjét, akaratát, mert az jobb, értékesebb, használhatóbb?

Kiábrándultunk a politikából, miközben mégiscsak szügyig járunk benne, és fintorgunk, hogy mentsük az önbecsülésünket. A nagypolitika következetlen, ezért hiteltelen: de miattunk viselkedik így. Mi is következetlenek vagyunk, mert tegnapelőtt ábrándok alapján választottunk, tegnap pillanatnyi csalódásból büntettünk. Úgy tapasztalják a politikusok, hogy ígérni kell. Hazudni rendületlenül, mert csak az hoz elég szavazatot. A kampányban a rosszabbik énünket megcélozni, mert az a biztos. Utána pedig csodálkoznak, hogy hiába várnak belátást, felelősséget, hosszú távú gondolkodást, "a nép" az első adandó alkalommal büntet, amikor számon kérheti az egyébként komolyan sem vett ígéreteket.

Ki lehet-e lépni ebből a körből? Biztosan, hiszen vannak országok, amelyeknek ez sikerült. Hogy le kell-e hozzá váltani a politikai elitet? Talán le kellene, ha volna kire. Néha "a népet" sem ártana leváltani - de azt végképp nincs kire. Csak abban lehet reménykedni, hogy mindenki képes tanulni a vele történtekből: az is, akinek az életéből eljátszottak csaknem két évtizedet; és az is, aki vesztésre áll. De leginkább az, aki éppen nyerésben van.