Egyre-másra nagy felismerésekkel szembesülök mostanában baloldali liberális szerzőket olvasva, de úgy látom, ahelyett, hogy a megvilágosodás önbírálatra és kiútkeresésre ösztönözné a nevezetteket, inkább csak a rezignáció árad a soraikból.
Nagy felismerések és rezignáció
Szilágyi Ákos írja a lapban még a népszavazás előtt (Az illiberális demokrácia küszöbén, február 9.): "A liberális demokrácia sorsa - minden jel szerint - Magyarországon is meg van pecsételve (...). Végjáték ez, de minden látszat ellenére nem a balliberális kormány, hanem a liberális demokrácia végjátéka Magyarországon. Az antiliberális politikai ellentábor régi célkitűzésének megvalósítására - az illiberális rendszerváltásra -, úgy látszik, elérkezett az idő."
És hogy mit értsünk ezen? "A szabadság kialakuló (vagy kialakulatlan) rendjének" etatista megtörésére, a rendetlenség megfékezésére tett kísérletet, amely vélhetőleg "tekintélyelvű formák, megfélemlítő politika, antiliberális hangszerelés, szabadságintézményeket korlátozó lépések, ideológiai indoktrináció" kíséretében fog jelentkezni, hiszen a szerző szerint már az illiberális demokrácia kiépítésének a kormányzó Fidesz vezette első, még elbukott kísérletét is ez jellemezte 1998 és 2002 között.
A rendszerváltás liberális szellemben zajló első évtizede a társadalom többsége számára nem teremtette meg a szabadság rendjét, és nem hozott jobb életet - szól Szilágyi felismerése -, legfeljebb csak a szabadulás és a szabadosság élményével ajándékozta meg őket. S az e szellemmel való társadalmi elégedetlenséget kifejező, ezzel szembeforduló "illiberális" kormány bukása után következő "újabb liberális reakció" szintén nem volt erre képes. Sőt, ez olyan gazdasági válságot eredményezett, aminek a kezelésére a huszonnegyedik órában, rohamszerűen, felülről elindított radikális reform "civilizátori tempója végleg a liberalizmushoz kapcsolta a most már minden középosztályi csoportot sújtó - főképpen pedig megrettentő - válságot". Vagyis végérvényesen kiállította a szemükben a bizonyítványt erről a liberalizmusról - fűzöm hozzá. Így aztán igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy most már "csaknem minden középosztályi csoport" az "antiliberalizmustól és ennek elhivatottjaitól" várja a megváltást. Vagy legalábbis az ezzel a liberalizmussal szembeforduló, vele szemben alternatívát állítani képes erőktől - pontosítanám Szilágyi szavait.
Aki cikke zárásaként - ha jól értem, e liberalizmus képviseletében - a halálra szántak hangját idézi meg: "Akkor hát jöjjön, aminek és akinek jönnie kell? Ave Caesar, morituri te salutant?"
Bravó. De ahelyett, hogy most felteszik a kezüket és sajnáltatják magukat e liberalizmus képviselői, nem lenne bölcsebb, ha végre szembenéznének a felelősségükkel? Ha eleve azt gondolták, hogy nincs másfélére lehetőségünk, csak e szabadosságot, rendetlenséget és a többségnek rosszabb életet hozó liberalizmusra, akkor miért hajtották ezt árkon-bokron át előre? Ha pedig azt remélték, hogy a közjót hívebben szolgáló változata is van vagy lehet, akkor az elmúlt húsz év politikai küzdelmeiben miért foglaltak állást mégis rendre azok mellett, akiket nyilvánvalóan nem érdekeltek e folyamatnak a többségre hátrányos következményei?
Miért képviselték, népszerűsítették, védelmezték tűzön-vízen át ezt a szabadosságot, rendetlenséget, anómiát, közösségi szétesést, leromlást, a többségnek pedig mindközönségesen rosszabb életet hozó változatot? A liberalizálás, deregularizálás, privatizálás szentháromságát a gazdaságban is, a kultúrában is és most még a közszolgáltatásokban is. Azokkal a liberálisokkal, konzervatívokkal, szociáldemokratákkal, zöldekkel szemben is, akik, ha gyökeresen mást nem javasoltak is, de legalább kíméletesebb tempóra, nagyobb körültekintésre, mértéktartásra, józanságra intettek. És nemcsak az egyéni szabadságot fenyegető szörnyeteget voltak képesek felfedezni a demokratikus államban, hanem a közjó képviselőjét, a szabályozót, a szociális fékek működtetőjét, a közösségi érdekek lehetséges védelmezőjét is a csupán az üzemgazdasági ésszerűséget követő tőkeérdek korlátlan uralmi igénye ellenében.
Miért ezt képviselték, népszerűsítették, védelmezték?
"Magyarország szélsőségesen anómiás állapotban van - olvasom néhány hete Babarczy Eszter látleletében (Merre tovább?, február 17.). Nem egyszerűen rosszkedvről, kiábrándultságról beszélek, hanem teljes érték- és irányvesztésről, reménytelenségről, tehetetlenségérzésről."
Eszmétlenség, az eszme helyébe tülekedő gyűlölet és kiábrándultság és bizalmatlanság mindenki iránt. Már tíz éve is többre értékeltük az egyenlőséget, mint a szabadságot - írja -, de ma már nemcsak a kapitalizmus, hanem a demokrácia is gyanús. Cikke végén Durkheimre emlékeztet, aki a XIX. század késő liberalizmusának kudarcát jellemezte az anómia fogalmával, azt az állapotot nevezve meg vele, "amikor az ember nem tudja, mit akarhat, mit kérhet, mit remélhet, mit követelhet jogosan - amikor nincsenek elfogadott szabályok". És ugyanazt javasolja a mai problémáinkra, amit a konzervatív liberális Durkheim javasolt a liberalizmus akkori kiüresedésére, egyébként a szociáldemokráciával rokon módon: korporatizmust. "Érdekképviseletek, tárgyalások, közösen elfogadott szabályok, és a szabályok megbecsülése."
Nagyon tetszene nekem ez a tárgyalást, a közösen elfogadott szabályokat és e szabályok megbecsülését a középpontba állító terápiás javaslat. Csak azt nem értem, ahelyett, hogy elméleti síkon vértezi fel az olvasót jó tanácsokkal, miért nem a dolgot magát nézi szerzőnk. És miért nem "körmösen" nyúl hozzá.
Havonta publikálja a lapban közéleti állapotrajzait, a legutóbbiban is szóvá teszi a szabálytisztelet, a politikai elitek közötti együttműködés hiányát. Ám miközben a lényegről nem beszél, efféle elfogult megállapításokkal kíséri jó tanácsait: "Túlságosan régóta szenvedünk annak az élethalálharcnak, annak a hatalmi harcnak a következményeitől, amelyet Orbán Viktor indított Gyurcsány Ferenc ellen, amelyben lassan minden eszköz megengedett, és amely láthatólag kezdi az ország működőképességét veszélyeztetni."
Ejnye, kedves kolléganő, nem fordítva volt ez történetileg? Véletlenül nem Orbán Viktor volt előbb kormányon? Nem Gyurcsány Ferenc indította el az "élethalálharcot" az ő eltávolításáért? 2001 végén az MSZP miniszterelnök-jelöltjének, Medgyessy Péternek a tanácsadójaként, a 23 millió román beözönlésének hamis fenyegetését kampányfegyverré emelve. Aztán a kövéri, önmagában ártatlan, köteles mondatot ügyesen meghangszerelve, a belőle sugárzó "szörnyű" agressziótól való félelmet megrendezve, a felháborodást a kereskedelmi televíziók hirdetéseiben terítve, majd erre a Fidesz-székháza elé tüntetést szervezve. Amiből ismét televíziós tudósítás lehetett és címlapfotó a másnapi lapokban, kevéssel a választás előtt.
És 2006-ban? Távol álljon tőlem, hogy érdemén felül dicsérjem, de tán csak nem Orbán Viktor élt vissza a kormányzati hatalommal, csak nem ő vezette félre tudatosan, szervezetten a választókat az ország helyzetével kapcsolatban, pártpolitikai érdekből? Vonta el tőlük ezáltal a felelős állásfoglalás, szavazás lehetőségét.
Ha komolyan gondolja valaki, hogy véget kéne vetni a két tábor közötti állóháborúnak, helyre kéne állítani a politikai elitek közötti normális viszonyt, miért nem jut eszébe, hogy esetleg a másik fél szemével is vethetne egy pillantást e lehetetlen helyzetre? Akkor ugyanis azon nyomban észlelnie kéne, hogy onnan nézve volna ennek egy megkerülhetetlen előfeltétele. A kormányzati legitimitáshiány orvoslása.
2006. szeptember 17-én megsemmisült a szocialista-szabad demokrata koalíció kormányának morális legitimitása. Abban a pillanatban, hogy napvilágra került az őszödi felvétel, és ország-világ előtt világossá vált: a koalíció az újabb kormányzati felhatalmazást a demokrácia írott és íratlan szabályait súlyosan sértő cselekedetek árán szerezte meg.
A demokrácia e súlyos sérelmét azóta sem orvosoltuk. Vagyis a koalíció változatlanul morális legitimáció nélkül kormányoz, és hívei, az amúgy magas közéleti erkölcsi igényt képviselő értelmiségi hívei is úgy viselkednek, mintha nem érzékelnék e problémát.
Hogy lehetséges ez, kedves kolléganő? Miért olyan nehéz azt belátni, hogy e probléma orvoslása nélkül legalább a fél Magyarországtól nem lehet elvárni, hogy tiszteletre méltónak tartsa a kormányt? A Magyar Köztársaság kormányát.
Nem lehet meg nem történtté tenni mindazt, ami mögöttük van. És nem lesz könnyű visszajönni abból a zsákutcából, ahova egyre esztelenebbül vádaskodva és provokálva egymást, egyre mélyebben gyalogoltunk be az elmúlt hét-nyolc évben. De nincs más út, alighanem eljutottunk a falig, meg kéne kezdeni szépen visszahátrálni. Az első, elkerülhetetlen lépés a koalícióé.
Lehetővé kéne tenniük, hogy a Magyar Köztársaság kormánya visszaszerezhesse a morális legitimitását. Ennek pedig az az egyetlen módja, hogy a felhatalmazásuk megújításáért visszamennek a választókhoz. Kezdeményezik, lehetővé teszik az előre hozott választások kiírását. Hogy a választók mérlegre tehessék a demokrácia sérelmére korábban elkövetett cselekedeteiket, valamint a 2006 tavasza óta bemutatott kormányzati teljesítményüket, és megítélhessék, hogy ezek alapján újra bizalmat szavaznak-e nekik, megújítják-e a kormányzati felhatalmazásukat.
Olyan nehéz volna ezt belátni, kedves kolléganő?
A szerző közíró
