„Ha nem is túl eredeti megfogalmazás, hihetően hangzik, hogy az elmúlt évtizedekben kiemelkedett egy új globális elit, amelynek tagjait egymáshoz szorosabb kötelékek fűzik, mint nemzetükhöz és nemzeti kormányukhoz” – ismerteti Laura Miller a Salon webmagazinban David Rothkopf Szuperosztály című könyvét.

Az „új, globális elit” valójában nem új felfedezés. Az évente a svájci üdülővárosban összeülő gazdasági világértekezletre utalva Samuel Huntington három évvel ezelőtt alkotta meg a davosi ember fogalmát és egyúttal meghatározását: „csekély mértékben érzi szükségesnek a nemzeti hűséget, a nemzeti határokat szerencsére eltűnő félben lévő akadálynak tekinti, a nemzeti kormányokban pedig a múlt csökevényeit látja, melyeknek egyetlen hasznos szerepük lehet, éspedig, hogy elősegítsék az elit globális műveleteit”.

A davosi emberek azonban szűkebb halmazt alkotnak, mint a szuperosztály. De a szuperosztály tagjaira is jellemző, hogy fontos nemzetközi értekezletekre járnak „smúzolni”, egymás között üzletelnek, és egyfajta sajátos kultúrát, „ország nélküli osztályt” alkotnak.

Rothkopf a Clinton-kormányzatban kereskedelmi államtitkár volt, s azóta rendszeres cikkírója a legnagyobb lapoknak, továbbá a Nemzetközi Carnegie Békealapítvány vendégkutatója, vagyis bejáratos a legfelső körökbe, ha maga nem tagja is a szuperosztálynak.

Munkatársaival valamivel több mint hatezer emberről állapította meg, hogy a szuperosztályhoz tartozik, vagyis „képes rendszeresen befolyásolni több ország több millió lakosának életét”.Vannak közöttük állam- és kormányfők, katonai vezetők, egy-egy popsztár is, mint a fejlődő országok ügyében (Davosban is) kampányoló Bono, sőt, ide számít a pápa is. De persze a legnagyobb számban üzletemberekről van szó. Rothkopf ide sorolja Oszama bin Ladent és Viktor Bout orosz fegyverkereskedőt is, akit csak halálkalmárnak aposztrofál a világsajtó. (A könyv megjelenése óta Boutot Thaiföldön letartóztatták azzal a gyanúval, hogy fegyvert csempészett a kolumbiai gerilláknak, s nem tudjuk, ezek után is fenntartja-e Rothkopf a besorolását.)

Rothkopf nem támadja az elitet, de kifogásolja, hogy a globális vezetők senkinek sem tartoznak elszámolni. Ezzel összefüggésben a szuperosztály mindeddig nem sok együttérzést tanúsított a világ szegényei iránt, s inkább olyan politikát támogatott, amely egyoldalúan a gazdagoknak kedvez. Ezen saját érdekében jó volna változtatnia, különben a fanatizmus, a terrorizmus, valamint az antiglobalizmus erősödik meg.

A szuperosztálynak új módszereket kell kifundálnia arra, hogy a ma hátrányos helyzetű rétegek is a folyamatok haszonélvezői legyenek. Hogy mindez miképp vihető véghez, arra persze nehéz válaszolni. „Még szerencse – írja a Salon szemleírója –, hogy kéznél vannak olyan tanácsadó cégek, mint a Garten Rothkopf”, a könyv szerzőjének vállalata.

A szegénységgel és egyéb globális problémákkal foglalkozó mai művek igen jelentős része afféle önreklám. Azt a célt szolgálja, hogy a szerzőt meghívják előadónak mindenféle nagyvállalati rendezvényekre és nemzetközi konferenciákra, ahol a többszörösét keresheti annak, amit egy könyv honoráriuma kitesz. Ha a „szuperosztály” fogalma nagy karriert fut be, Rothkopf is sok meghívásra számíthat.