Mindig tartottam attól, hogy egyszer idáig jutunk. Egzisztenciálisan vagyok fenyegetve, hogy politológusosan fogalmazzak. Fenyegetett réteg vagyok. Az események ironikus interpretációja többé lehetetlen, nincs az a szatirikus parafrázis, az a sületlen groteszk, amit ne múlna fölül egységnyi idő alatt az Élet, a Legnagyobb Rendező (tudniillik a közhelyekben vannak a legnagyobb igazságok). Torgyán József-i szellemi energiák szabadultak föl és örvénylenek mindenfelé a koalícióban. (Itt állt a magyar sajtó április elsején, és egy jó postás vs. kutya típusú álhírpoén, egy fejjel lefelé írt humoros jegyzet, semmi.) Kóka úgy lesz benn, hogy kiszáll, közben benn se volt, legalábbis keresik még azt az egy szem SZDSZ-tagot, aki valami végzetes hiba folytán szavazhatott a küldöttgyűlésen, de egyelőre csak annyi derült ki, hogy Bayer Zsolt biztosan szavazott, és egy kis Dávid-csillagot rajzolt a körbe iksz helyett. Mesterházy képviselő kacérkodik, a baloldali tömörülés baloldalt tömörül, Gyurcsány Ferenc meglepődik azon, hogy saját maga milyen élesen reagál saját magára, ezért egy kicsit sajnálja magát, aztán elkötelezi magát önmaga mellett, kirúgja a széket önmaga alól, és az egészségügyi reform miatt ökölharcba keveredik egy Ikea-tükörrel. Mégis csak az lesz a legjobb megoldás, ha tízmillió önálló, de állami tulajdonú egészségbiztosítási pénztár alakul, beszedi a járulékot magától, a pénzt meg bedobálja egy Hujber Ottó-féle környezetbarát szalmaerőműbe. Aztán senki ne csodálkozzon, ha egy szép napon arra ébred, hogy Sas József az egészségügyi miniszter. Vagy a gazdasági. A pénzügyi meg már régen ő. Én úgy halottam, hogy a koalíciónak nincs alternatívája. Csak Kövér László esti nyilatkozata nyugtatott meg egy picit; úgy beszélt, mint aki most végezte el a Baja Ferenc-képzőt, hogy majd a szakmai vélemények figyelembevételével kell kidolgozni egy olyan megoldási javaslatot, amely kiérlelten kerül az asztalra. Jöhet az előre hozott választás, nyugodtan. Hagyma, csípős, minden jöhet. Csak populizmus ne legyen.