Külvárosi kocsmákban egyszerű emberek között éppoly otthonosan mozog, mint magas rangú politikusok és iparmágnások társaságában. Utóbbi talán látszik is rajta. Az előbbi kevésbé. Egyik Konrád-fordításomból kihúzták a kocsma kifejezést és az emeltebb vendéglőre cserélték, azzal az indoklással, hogy "A mi elnökünk nem jár kocsmába!".

Konrád utópiákat tartalmazó esszéi a Nyugat és az egykori Kelet felelős reálpolitikai koncepcióival ellentétben meghökkentően reálpolitikainak bizonyultak. Az Antipolitika víziója a jaltai szerződéssel meghúzott blokkhatárok, a vasfüggöny megszűnéséről már nem vízió. A Suhrkamp Kiadónál 1985-ben németül megjelent, híressé vált esszékötet annak idején Keleten és Nyugaton egyaránt abszolút tabut rengetett. Nemcsak politikai, hanem intellektuális vonatkozásban is. Álmai az általában tabunak tekintett határvidéken nyomultak előre.

Olyan politikai álmodozónak, aki értelmiségi és blokktranszcendens utópiákat teremt, ma már nem nevezném. Abban az időben viszont, amikor majdnem minden felelősségtudattal bíró keleti és nyugati politikus az európai status quo, a Jaltában megkötött struktúra befagyasztásáért könyörgött, hogy a világbéke ne kerüljön veszélybe, létezett néhány olyan kelet-európai értelmiségi, aki úgy gondolta, hogy a jaltai döntések és Németország megosztottsága nem tartható. Ennek az utópiának, ennek a politikai szörnyűségnek Konrád György, az Antipolitika szerzője lett a hangadója. Ma már lehet tudni, hogy utópiája nem volt egy politikai kalandornak, egy beteg elmének az ábrándja. Barát és ellenség rég rehabilitálta, ma nagylelkűen elnézheti nekik a mérhetetlen naiv felelőtlenségét baráti rosszallással fogadók vagy felháborodottságukban fejüket rázók kishitűségüket.

Első pillantásra nem is látszik rajta a belső alkotói nyugtalanság, hogy állandóan érezni akarja az élet, a nagyváros, de a közép-európai falu forgatagát is, ahonnan mások történeteivel teleszívja magát. Ő a lélek kéme, sztori- és anekdotatolvaj, szociológus, antipolitikus, nonkonformista, keleti bölcs, ószövetségkori próféta, igaz ember, számtalan sorsról és a saját életével is összeszövődő eseményről beszámoló regényíró. És idegen tőle a kioktató, megfenyítő ujjfelemelés még azoknak a gyilkosoknak az ábrázolásában is, akikkel tizenegy évesen farkasszemet nézett. De annál inkább nélkülözhetetlen irodalmi eszköze a leheletfinom irónia.

A Kerti mulatság nyolcvanas éveiben zajló háromszögtörténetében a múlt mozzanatai minduntalan felbukkannak: "Szóval amikor még négyszobás volt a lakás, de a Klauzál tér a deszkapalánkkal körülvett gettó szíve volt, 1944 végén, a nappali szobában két karszalagos, vadászcsizmás, láthatólag katonás stílusban öltözködni szerető fiatalember közül az egyik lelőtt egy fiatal zsidó nőt, aki nem akart velük elmenni. Lelőttek egy öregembert is, aki felállt és elcsukló hangon megkérdezte: ťLátják, hogy mit csinálnak?Ť ťLesz csönd, zsidók?Ť Ezt kérdezte az egyik fiatalember, miután lelőtte az öreget. Emlékszem a kis mosolyára, amely velem, a szemtanúval azt sejtette, hogy ő szellemesnek tartja ezt a kis szemléltető oktatást magaviseletből. Csönd volt. Az sem lehetetlen, hogy ebben a fiatalemberben egy néptanító veszett el. Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel az volt. Olyan, aki a légy zümmögését is hallani akarja, és amíg hallani nem lehet, addig ránk sem nézve, csak maga elé meredve, vészjóslóan fel-alá sétál. Megvannak a maga radikális módszerei és a hozzájuk illő humora. A másik fiatalember ezután anyámra mutatott. Csend volt. Mindenki az anyámat nézte. ťMegkérhetném, hogy ne itt, a fiam előtt lőjön le?Ť Megszorítottam a kezét: ťMaradj.Ť Kézen fogva álltunk, néztük őket. Az, amelyik az imént lőtt, azt mondta: ťHa nem akar, hagyd. Nem erőszak a zsidónak a disznótor.Ť Csakugyan nem az."

Néhány éve a sok civilkurázsit bizonyító Konrád a budapesti Pozsonyi út 49-es védett ház azon bizonyos lakásának ajtaja előtt állt, ahol túlvészelte a holokausztot. Meg akarta magának nézni a helyet, ahol sorstársai közül oly sokat irtottak ki a zsidómentes Budapest eszméjét megvalósítani akaró kóválygó nyilaskommandók. De bátorsága becsöngetni nem volt.

Az Antipolitika megjelenését követően Konrád olyan tabut szeg, ami végzetes kimenetellel is járhatott volna. A Szabad Európa Rádióból addig is sugározták esszéit és interjúit, de addig én voltam a közvetítő. Ezek az indirekt kapcsolatok megfeleltek az ellenzékben szokásos gyakorlatnak. Egy napon azzal fordult Konrád hozzám, hogy hajlandó a Szabad Európa Rádiónak exkluzív interjút adni. Kérdezzek már rá Leventénél, azaz Kasza Lászlónál, hogy érdekli-e. Még a közeli barátok sem helyeslik a lépést, felesleges provokációnak tartják. A négyórás beszélgetés során a Kelet-Európában kedvelt és egyben gyűlölt rádiónak minden kényes kérdésére válaszol. Merészsége, akár moszkvai központi utasításra, állampolgárságától való megfosztást vagy börtönt jelenthet. De semmi ilyesmi nem következik be. A szovjetek nem avatkoznak be és a dühében tajtékzó Kádár-adminisztráció a kommunista csodaországban olyan magas dolláreladósodással bír, hogy kénytelen elnyomóképességét korlátozni. Konrád túl nehéz eset. Az újságban megjelenő támadások és a publikációs tilalom elég legyen. És az egykori barátok megfélemlítése, hogy ezután még nagyobb körben kerüljék ki.

Az örökkévalóságba távozáshoz közel kerülő emberek felébresztik Konrád kíváncsiságát. A szemükbe akar nézni. 1991-ben, röviddel Aczél halála előtt, beteglátogatást tesz a kikapcsolt potentátnál, hogy megtudja, mi is történt akkor valójában. A szovjet elvtársak - így Aczél - nyomást gyakoroltak rá, hogy hárítsa el a Konráddal kapcsolatos üzemzavart. Ha nem sikerül az engedetlenség hullámait elsimítani, a letartóztatás kikerülhetetlenné vált volna. Miközben Aczél büszke, hogy a hatvanas évek közepétől ellenzéki véleménykinyilvánításért entellektüelt nem ítéltek el Magyarországon, Konrádnak szegezi a kérdést, hogy ők Kádár alatt tényleg mindent olyan rosszul csináltak-e. A kérdése arról árulkodik, hogy a hatalom cinikusa talán mégsem cinikus, csak egyszerűen meggyőződéses kommunista és az adott kereteken belül pragmatista.

A balkáni polgárháború és az Európai Unió jövőjének témáját Konrád ugyanolyan nem konvencionálisan dolgozza fel, mint a rendszerváltás két ellenséges blokkba merevedett Európáját. A fordulat óta témái kihívó megközelítésmódja szinte semmiben sem változott.

Milyen paradicsomi idők voltak, amikor Magyarország nonpersonájaként Konrád Györgynek az írás mellett végtelen ideje volt barátaira, mert nem kötötték le elnöki feladatok, világszerte tartandó előadások, felolvasások és politikai diskurzusok. Ha Budapesten meglátogattam, gyakran csavarogtunk kedvenc helyein, ahol váratlanul szembejöttek regényalakjai, bejártunk épületeket, amelyekhez fájdalmas és kellemes emlékek kapcsolódtak, háború és forradalom, halál és pusztulás, szerelem és gyűlölet, öröm és gyász.

Bevallom, hogy én Gyuri kirekesztésének haszonélvezője voltam. És az irodalom is hasznát húzhatta ennek a helyzetnek. A közszereplés nélküli időben keletkezett egy mű, ami valamikor a világkultúra fontos részét fogja képezni. Erről meg vagyok győződve. Mire is gondolok? Több regényére (A látogató, A cinkos, Kerti mulatság, Elutazás és hazatérés, Kakasok bánata) és esszéisztikájára. Ez a mű az utókornak száz vagy akár ezer év múlva is kulcsot adhat a kezébe, hogy egy különös olvasmány keretében betekintsenek múltunkba és jelenünkbe, és megértsenek.

Konrád György fáradhatatlanul ül nap mint nap az íróasztala mellett, és impozáns életművéhez újabb oldalakat tesz hozzá, míg mások már rég a ház előtti padról nézik a naplementét. Egy dolog biztos jellemző rá: nem hagyja magát nyugalmából kibillenteni semmi és senki által. Gyerekkorában is így volt már, és így van ez ma is.

(Fordítás: Kinda Gabriella)

Konrád György ma hetvenöt éves