Jobb a végénél kezdeni, és gyorsan leszögezni, hogy Roberto Alagna varázslatos személyiség. Fél tizenkettő van, több mint egy órája vége a koncertnek, és ő még ott ül a Művészetek Palotája első emeletén, aláír, mosolyog, pózol háromszázkilencvenedik fénykép a századik telefonon, egyedül, külön, puszit adva, integetve, és egy pillanatra sem lehet azt érezni, hogy ez most alamizsna lenne a népnek vagy reklámkampány a lemezvásárlóknak. Alagna ilyen. Amikor elkészült az utolsó fénykép és aláíródott az összes lemez, még az est karmestere, Eugene Kohn odaül a zongorához, Alagna odaáll Kohn két zongorázó karja közé, és énekel két sort egy nápolyi dalból, aztán elindul, útközben még feldobálja kétszer a zakóját, au revoir, salut, good bye. Ilyen pasas.

Ehhez képest az est érdemi része, a Puccini-műsor csalódás. Nem keserű csalódás, mert Alagna hangja gyönyörű, és különösen a középső fekvésben, lágy, édes, bársonyos, csak ennél sokkal több tanulsága nincs az estének. Nem mintha ő nem akarná, látni a szándékot, szeretné megteremteni a pillanatot, csak nem sikerül. Egymás után hangzanak el a nagy Puccini-áriák, de mindegyiknek ugyanaz a mondanivalója: milyen szép hangja van Alagnának, és különösen a középső fekvésben. Fent egy kicsit erőltetetté válik, veszít az erejéből és a minőségéből is, de ami addig történik, az kifejezetten kellemes a fülnek.

Lehetne erőteljesebb az élmény, ha nem darabolódna szét a hangverseny, ha legalább két ária hangzana el egymás után, ha nem kellene az énekesnek szusszannia, és nem hatalmasodna el ezalatt a MÁV Szimfonikus Zenekar. Nem is ők az igazi bűnösök, hanem Eugene Kohn, aki amolyan korrepetitor-karmester, nemcsak a manualitása kétes, bár nyilván nem véletlenül estek szét a hegedűsök a Tosca-ária alatt, de amúgy sem tud mit kezdeni egy zenekari részlettel. Ehhez képest viszont nagyon sok zenekari részlet hangzik el, aztán abszolút mélypontként egy egyveleg a Triptichonból, amely egy fürdővároska központjában talán ábrándozásra késztette volna az ifjú tüdőbeteg hölgyeket, ha nem lett volna háromszor olyan hosszú, mint amennyit a legábrándosabb leányka el tud viselni.

Üres érzés az első rész után, és nem sokkal jobb a második sem, pedig Roberto Alagna másik, máshogy nyomott mintás fekete selyemöltönyt vesz fel, és ez, együtt a nyitott nyakú, fekete inggel őrzi nekünk azt a nem kifejezetten kellemes, vendéglátó-ipari érzetet. Azért javulunk, egyrészt, mert elhangzik a Rondinéből az ária, ami művészi értelemben az egész este csúcspontja, mélypontnak meg az operai énekkar elénekli a Zümmögőkórust a Pillangókisasszonyból, amit egyáltalán nem sikerül homogén módon előadni, talán azért, mert mindig van, aki inkább kinyitja a száját zümmögés helyett, és ettől az ő hangja kiszól az egészből. Nessun dorma a vége, az ünneplésre bedobódnak a lapok, és igazi vendéglátózás kezdődik, a karmester a zongorához ül, Alagna két nápolyi dalt énekel a pódiumon körbe sétálgatva, és végre azt teszi, amit a legjobban tud, ezeket az édes semmiségeket édes semmiségként tálalja. Aztán elkomolyodás, egy francia nyelvű Miatyánk, kíséret nélkül, elalszanak a fények, és csodálatosan szól a hang a nagy teremben. Szörnyű giccs, ijedten nézem magam, hogy miért tetszik mégis. Talán (remélem) az emberi hangnak lehet olyan minősége, amely mindentől függetlenül érték, talán mégsem tizenhat éves lányka a lelkem, amely elvarázsolódik egy szép mosolyú, karcsú legény hangjától.

Alagna átéli