A Gripenek titkai

Egyoldalúnak és vitathatónak tartom Hautzinger Gyula katonai elemző Gripen! Újból és újból... címmel (március 20.) cikkét, mert úgy vélem, ma már nincs különösebb értelme azt elemezni, hogy helyes volt-e a Gripenek beszerzésére vonatkozó döntés, vagy sem, hiszen a 14 vadászgép már hazai bázison állomásozik.

Ha azonban mégis arra vállalkozunk, hogy a beszerzés célszerűségét vizsgáljuk, akkor mindenképpen a katonai-technikai összetevőket kell elemezni. A légtér védelmére a Gripenek beszerzésére nem volt szükség, mert - mint azt katonai szakértők már többször kifejtették - a MiG-29-esek alkalmazásával, majd tervszerű felújításával lényegesen olcsóbban meg lehetett volna oldani a légtér védelmét, és ezek a gépek 2030-ig szolgálatban állhattak volna. A 14 Gripennel a NATO kollektív védelméhez nem tudunk érdemben hozzájárulni, amit megerősíti az a tény is, hogy vadászgépekből - ráadásul bevált és kipróbált típusokból - bőven van a szövetségnek. A honi légtér védelme pedig (ha esetleg valamilyen ok miatt a MiG-29-esek nem lennének alkalmazhatók), megoldható vásárolt szolgáltatásként, ami nem jelenti azt, hogy távolról kellene a vadászgépeknek adott esetben iderepülni, hanem a készültségi gépek hazánkban (vagy határainkhoz közel) is állomásozhatnának.

A Gripenek beszerzésénél sokkal fontosabb lett volna szállító repülőgépeket, esetleg harci helikoptereket vásárolni (vagy a meglévőt felújítani), amivel megoldható lenne a missziós feladatok ellátása, sőt bérszállítást is végezhetnének. Közismert, hogy mind a NATO, mind az EU szűkében van szállító repülőgépeknek. A Gripen-program az egyéb haditechnikai fejlesztéseket jelentősen visszavetette, amit még több éven keresztül érezni fogunk. Annak megállapítását pedig, hogy kit terhel a felelősség a téves döntés miatt, az eddigieknél konkrétabb és eredményesebb vizsgálatoknak kellene kideríteni. Erről azonban az adófizetők kevés információt kapnak, mint ahogy arról sem kapnak tájékoztatást, hogy az ellentételezési pénzek - melynek az akkori döntést befolyásoló eredeti rendeltetése a beszállítandó gépek finanszírozása és ezáltal a katonai költségvetés tehermentesítése lenne - mire lettek felhasználva, holott ez is igen komoly összeget tesz ki.

Dr. Kis-Benedek József (PhD)

nyá. ezredes

Nem szükséges utólag fényezni

Pontosítanom szükséges Bauer Péter mérnök-közgazdász olvasói levelét (Mi a baj Demszkyvel?, március 19). A szerző ugyanis Demszky melletti feltétlen kiállásában már az igazságon is túl szárnyalt. Állítása szerint Demszky "még KISZ-tag sem volt, ..."

Demszky 1952-ben született - nálam egy évvel fiatalabb - tehát volt kisdobos, úttörő és bizony KISZ-tag is. Sőt 1972-ben - az MSZMP X. kongresszusa után - akár már lehetett volna az MSZMP tagja is. Az Élet és Irodalom hetilap 1999. november 19-i XLIII. évfolyam 46. számában a történész Varga László Demszky esete a továbbélő állambiztonsággal című írása szerint "...Demszky Gábor és a hozzá hasonlóan pártonkívüli KISZ-tagtársai ... 1972. március 21-én engedély nélkül ... politikai megmozdulást szerveztek..." Ennek következtében zárták ki két évre az egyetemi oktatásból az anarchista Demszkyt. "A fegyelmi határozatot a KISZ-titkár ... ismerteti." Az idézett részek szó szerintiek a Varga László írásból.

Ezek bizonyítják, hogy Demszky Gábor életkori fejlettségének és korának megfelelő ifjú volt, nem szükséges őt sem utólag fényezni. Húszévesen korának megfelelő 20 éves "anarchista" volt, most 56 évesen lehet a rendszerváltás után ötödször fővárosi polgármester,
az SZDSZ egyik vezető reprezentánsa, stb.

Inkább lehetne foglalkoznunk azzal, hogy az intézkedő-kizáró ELTE jogi karát abban az időben az "S-vonal" vezeti: a rektor Sárándi professzor és mellette eszmeiségben Samu és Sólyom profeszszorok a meghatározók. Vannak, kik ezeket a neveket - ma - nem ismerik?

Kovács Dezső

Budapest

Csalagút

Tetszéssel és egyetértéssel szoktam olvasni Bächer Iván Hétvégebeli cikkeit. Kivétel számomra a február 9-i, Haza címmel megjelent írása, amelyben erélyesen megrója azt a BKV-ellenőrt, aki a következő párbeszédet folytatja egy magát hajléktalannak nevező utassal, aki nem váltott jegyet. De hát látja, hogy hajléktalan vagyok. Az engem nem érdekel... Még két megálló... Tessék azonnal leszállni! Ekkor lép közbe
a szerző. Megváltja a potyázó jegyét,
s odaszól az ellenőrnek: szégyellje magát! Az csak annyit felel, hogy ez
a dolga.

A kitűnő író megvédte a hajléktalant, akiről tudja, hogy valóban az, és jegyet váltott számára. De mitől védte? Bántotta őt valaki? Az ellenőr valóban a kötelességét teljesítette azzal, hogy le akarta szállítani a potyázót. Mert arról volt szó. Az író - elegáns gesztussal - mintegy vendégül látta egy menetjegynyi útra az általa ismert körülmények között élő hajléktalant. De nagyon igazságtalan volt az ellenőrrel szemben, aki csak azt tudhatta, hogy egy utas hajléktalanságára való hivatkozással potyázik.

Dicsérjük meg azt az ellenőrt, azt a rendőrt, azt a köztisztviselőt, aki maradéktalanul kívánja ellátni a feladatát.

Dr. Del Medico Imre

Budapest

A félreértett mester

Szondi Lipót lélekgyógyászt és analitikust idézte fel Szilágyi Ákos Kényszersors címmel (Hétvége, március 8.) megjelent cikkében példaképnek állítva a mestert, aki "magyar kényszersorsát elkerülendő a második világháború előtt Svájcban telepedett le és választott más sorsot magának..."

A lélekgyógyász a sorsválasztásról szőtt elméletét két héttel a magyarországi zsidóság deportálásának megkezdése előtt fejezte be. Jegyzeteit a bergen-belseni koncentrációs táborban egy német tiszt kezéből mentette ki. Svájcba pedig az úgynevezett Kasztner-vonat utasaival került, mert ez volt a megállapodás a felső német vezetéssel és Adolf Eichmann jóváhagyásával néhány száz zsidó sorsát illetően.

A sorsválasztás elméletírója hősiesen viselte, de nem választhatta a sorsát. Tanait egyébként halála előtt visszavonta. Péter fiából az esztétika professzora lett Berlinben. A diáklázadások idején azonban a csalódott tanár nyitott szemmel gyalogolt be az egyetemközeli tóba, öngyilkos lett.

Az öngyilkosságról, mint sorsválasztásról a húga, Veronica írt könyvet, már halálos betegen. Tüdővész ragadta el Svájcban, a tüdővész gyógyításának hazájában.

Szondi műveit évtizedekre betiltották a szülőföldjén. Ezt a sorsot is kevesen választják. Ennek csak annyi lett az előnye, hogy immár bármit szabadon írhatnak róla, elméleteket építhetnek azon elméleteire, amelyekre maga is kellő iróniával tekintett vissza. Merthogy fogolyként vitték Svájcba, nem a világháború előtt, hanem alatt.

Ungvári Tamás

irodalomtörténész