„A kínai kormány és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság komolyan tart a bojkottól. Valójában a szervezők sem gondolják, hogy az olimpia kizárólag a sportról szól, és semmilyen köze nincs a kínai politikához. Mi se dőljünk be” – figyelmeztet Anne Applebaum, a Washington Post kolumnistája.

Az olimpiától való távolmaradás egyelőre nincs napirenden, bár a tibeti tüntetők ezt szeretnék. Több európai politikus – egyebek között Nicolas Sarkozy francia elnök – viszont nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a nyitóünnepség idején távolmaradásával tiltakozik Kína Tibet-politikája ellen.

A milliós támogatásokat fizető főszponzorok és az olimpia megrendezését Kínára bízó sportdiplomaták szerint viszont nem szabad összekeverni a sportot a politikával. A Samsung vezetése úgy nyilatkozott, hogy „az olimpia nem lehet a tiltakozás színtere”, a Coca-Cola közleményben biztosított mindenkit, hogy „az olimpia nemes célt szolgál”, és egyúttal azt is megjegyezte, hogy az esemény kapcsán „egyetlen ország politikai kérdéseivel kapcsolatban sem lenne helyes állást foglalni”. Jacques Rogge, a NOB elnöke pedig úgy vélte, hogy „a bojkott nem old meg semmit”.

Applebaum viszont úgy látja, hogy a bojkott, sőt már a bojkottal való fenyegetés is fontos eszköz lehet a kínai politika elleni tiltakozásban. A korábbi bojkottok is sikeresek voltak. A dél-afrikai apartheid elleni nemzetközi összefogás egyik legfontosabb eleme az ország sportolóinak a nemzetközi versenyekről való eltiltása volt. Az 1980-as moszkvai olimpia bojkottja segített „az afganisztáni invázióval kapcsolatos szovjet propaganda leleplezésében, és a nyugati hatalmak egységes Afganisztán-politikájának kialakításában”. Applebaum szerint a négy évvel későbbi Los Angeles-i játékok szocialista országok általi bojkottjának szerepe lehetett az Egyesült Államokkal szembeni egység megerősítésében. (Arra Applebaum nem tér ki, hogy pontosan hogyan bomolhatott föl a volt szocialista blokk néhány évvel az olimpia után, ha egyszer olyan nagy volt az egység.)

Az sem igaz, hogy az olimpia mindig nemes célt szolgál. Jesse Owens 1936-os sikerei ugyan lyukat ütöttek az árja felsőbbrendűséggel kapcsolatos náci elméleten, de a berlini olimpia még így is jól jött Hitlernek. Az olimpia ugyanis azt a benyomást keltette, hogy Németországban nem is olyan nagyok a bajok. „Sokan Németországban és külföldön egyaránt arra a következtetésre jutottak, hogy minden rendben van, és Hitler iránt is elnézőbbnek kell lenni.”

A sport ráadásul sosem volt mentes a politikától. Coubertin báró, az újkori olimpia atyja a múlt század végén valóban abban a reményben élesztette újjá az antik hagyományt, hogy az ötkarikás játékok majd segítenek felülemelkedni a nemzetek közötti konfliktusokon. Charles Maurras szélsőjobboldali író és politikus viszont az első modern olimpia kapcsán ismerte fel, hogy a sport alkalmas a törzsi ösztönök felkorbácsolására. A legnagyobb érdeklődést pedig éppen a politikai konfliktusban álló nemzetek sportolóinak összecsapásai vonzzák: az 1956-os melbourne-i magyar-szovjet vízilabda-döntő, az 1969-es csehszlovák-szovjet hokimeccs és a hidegháborús amerikai-orosz kosárlabda-mérkőzések.

Applebaum arra is felhívja a figyelmet, hogy valójában Kína maga is politikai célokra használja az olimpiai eszmét. Az olimpiai mozgalmat és a sportot a szervezőbizottság „Kína szocialista modernizációjának” részeként állítja be, vagyis lényegében országimázst épít a Pekingi Játékok segítségével.

Pekingben építik a nemzeti olimpiai stadiont