Azt nem érti az én kamasz unokaöcsém, hogy ha a Fekete Párduc a kommunisták üldözöttje volt, akkor ötvenhat után nem sokkal hogyan kaphatott butikot Pest legjobb helyén. Merthogy evvel traktálja az apja, hozzátéve, hogy a Fekete Párduc később a Volán tröszt sportköri elnöke lett, sőt hatvanhatban műsort is vezetett a tévében a világbajnokság alkalmából, most meg a sajtó úgy használja a neve után a rendszer üldözöttje titulust, mintha a foglalkozása lett volna.
Fekete Párduc
Nem szeretem kamaszfiúk fejét megzavarni, tehát ötvenhat után az úgy volt, hogy a rendszer a legnagyobb ellenségeinek butikot osztogatott, halmazati büntetésként a képernyőre száműzte és sportelnöki székbe ültette őket; nem bonyolultabb ez se, mint március 15. meg ötvenhat igazsága.
Mindennek persze az az apropója, hogy a Fekete Párducról épp most húzzák le az utolsó bőrt. Tudjuk, mi az. A Száguldó Őrnagyról is a szemünk előtt húzták le mind a hét bőrt, ám ő legalább szerencsés ember volt, az utolsó műveletekről már nem nagyon tudott. A Fekete Párduc azonban piacképes. Láttuk a tévében, megkönnyezte őt a riporter, megkönnyezték a játékosok, és megkönnyeztük volna mi is, elvégre a Fekete Párduc a Fradi kapujában áll, a régi, elhíresült fekete dresszben. Igaz, utcai cipőben meg pantallóban, amiről azt tanították, hogy még BLASZ-csapat pályáján is szentségtörés, nemhogy igazi stadionban.
A Fekete Párducot 82 évesen igazolta le a Fradi. Mondván, hogy mindig is fradista akart lenni, ám a pártvezetés nem engedte. Nem tudom, mondjam-e az unokaöcsémnek, de a Fradi-közönség sohasem szerette a Fekete Párducot, sem kapusként, sem edzőként, pláne nem sportelnökként. A Fradi-közönség a Kockát szerette, a Bolondot meg a Púpost, mert ők voltak a fiai, a franzstadtiak, és ez akkor még számított. Most olvasom Bocsák Miklós könyvében, hogy a hét-egyes pesti magyar-angol előtt pénzosztás volt, az Őrnagy és a barátja, Cucu kétszáz-kétszázezret kapott, ennyire taksálták magukat, a Púpos, a Bolond meg a Kocka csak tíz-tízezret. Az a Kocka, aki sokak szerint, de emberileg feltétlenül nagyobb volt az Őrnagynál.
Pár nappal a Fekete Párduc Üllői úti színre lépése előtt itthon volt Kocka fia. Kapott egy kezdőrúgást, a hangosbemondó bemondta, hogy a Kocka fiát látták, a kapu mögötti szektor meg azt kérdezte: ki a f... az a Kocka? Nem mondok hát semmit az unokaöcsémnek, s ez kifejezetten emberbaráti gesztus: szerencsétlennek ötven év múlva úgyse lesz mire emlékeznie, maradjon hát meg neki legalább a Fekete Párduc.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
