- Nézd! - mutatja apjának munkásnadrágja szárán a fekete foltot a fiatalember. - Három napja vettem fel először, de már kiégett. Mehetek másikért. - Ez csak a hőhatástól van, nyersvas vagy salak nem fröccsent rá - veszi szemügyre a foltot az idősebbik Nagy. - Például ez az, amit a kohó mellett meg kell tanulni. Azt, hogy ilyesmi ne történjen. Idő kell hozzá.

Egyikük sem készült vasolvasztárnak. - Kőműves az eredeti szakmám, dolgoztam is néhány évig egy vállalatnál, aztán meg egy maszeknál - mondja az apa. - Nem jött be. Bizonytalan volt a megélhetés, nem mindig fizették ki rendesen az embert. A vasmű akkor még olyan hely volt, ahol a melós egész életre tervezhetett. A legtöbb pénzt pedig mindig az olvasztárok kapták. Azért jelentkeztem ide.

- Szakközépiskolába jártam, érettségizni akartam, de harmadikban nagyon nem ment a matek - meséli az ifjabbik Nagy. - Arra gondoltam, kell egy szakma, hogy ne lógjak a levegőben. Tíz év után akkor indult újra az olvasztárképzés a Dunaferrnél. Jelentkeztem. Bár apám sokat mesélt a nagykohóról, valójában fogalmam sem volt, mi itt a pálya.

Az ötvenes-hatvanas években, az erőltetett ütemű iparosítás idején sztárszakma volt a vasolvasztáré. Verseket írtak róluk, állami kitüntetéseket kaptak, a vasműben a fizikai munkások közül az övék volt a legvastagabb fizetési boríték. Akkoriban a legtöbben csak vasbűvölőként emlegették őket.

- Dunaújvárosban évtizedekig a Kiscsillag volt a törzshelyük - külön asztallal - idézi fel a legendás korszakot idősebb Nagy Gábor. - A főolvasztároknak akkora tekintélyük volt, hogy lényegében senkinek nem engedtek beleszólást abba, kik kerülhetnek be a nagykohóhoz. A brigádok műszak után beültek a Kiscsillagba egy-két sörre, és rendszeresen tartottak közös bulikat, családostul sütöttek-főztek. Bár én csak a rendszerváltozás után kerültem ide, még nekem is jutott egy kevés ebből a korszakból.

A Kiscsillag már régóta nincs meg. Az olvasztárok sem járnak össze, műszak után mindenki siet haza.

- Főleg a pénz miatt - mondja a főolvasztár. - A mai árak mellett már nem is lehetne bírni a napi sörözést. Meg aztán a fizetésünk már nem emelkedik ki az átlagból, a vasműben is sokan keresnek annyit, mint mi.

Nemcsak ifjabb Nagy Gábornak volt ismeretlen az olvasztárélet, barátai még kevesebbet tudtak erről a szakmáról. - Amikor megismerkedtem a barátnőmmel, és elmondtam, mit tanulok, csak nézett csodálkozva - mondja. - Aztán a mobiltelefonommal felvettem egy csapolást, és megmutattam neki. Teljesen kiakadt, nem gondolta volna, hogy ez ennyire veszélyes. Azóta nagyon félt. A haveroknak is megmutattam a felvételt. Ők aztán nem fogták vissza magukat: szerintük teljesen hülye vagyok. Én viszont éppen a veszélyhelyzetet élvezem. Csapoláskor megemelkedik az adrenalinszint.

- A szakma legnagyobb veszélye, hogy az emberben idővel elhalványulhat a veszélyérzet - mondja az édesapa. - Hiába csapoltál már ezerszer, soha nem szabad elfelejtened, hogy forró nyersvassal dolgozol. A 17 év alatt, amióta itt vagyok, két nagyobb balesetet láttam, szerencsére egyik sem volt halálos. Az olvasztárnak tisztában kell lennie azzal, hogy akár egyetlen hibájába is belehalhat valaki.

Bár évtizedek alatt a technológia és a védőfelszerelés is modernebb lett, az olvasztárok ma is kemény fizikai munkát végeznek. Régen bőrkötényben, azbesztkesztyűben dolgoztak. A mostani, úgynevezett alupigment tűzálló ruhájuk ennél lényegesen nagyobb védelmet nyújt, de a por, a hőség és a csapoláskor keletkező gázok változatlanul megviselik a szervezetüket.

- A meleg a legszörnyűbb, néha elviselhetetlennek tűnik - mondja az ifjabbik Nagy. - Amikor odakint harminc fok van, csapoláskor a tűzálló ruhában ötven fok felett van a hőmérséklet. - Régen sem volt könnyű: amikor idekerültem, az első három hónapban fogytam 12 kilót - meséli az édesapja. - Az öreg olvasztárok mindig azt mondogatták: aki egy nyarat kibír, az már megmarad a kohó mellett.

Kérdés, hogy meddig. Az olvasztóműben nem látni hatvan közeli munkást. Az olvasztárok igyekeznek kihasználni azt a lehetőséget, hogy öt ledolgozott év után egy év korkedvezményben részesülnek.

- Nekem már négy év megvan, ha nem változtatnak a rendszeren, 53-54 évesen nyugdíjba mehetek - mondja idősebb Nagy Gábor. - Már nem szeretnék váltani.

- Én viszont nem akarok a kohó mellett megöregedni - mondja a fia. - Néhány éven belül szeretnék leérettségizni, aztán jó lenne feljutni a kohó felett található műszerházba, ahol a vasolvasztó technológiai folyamatait irányítják.

Idősebb Nagy Gábor annak is örül, ha legalább néhány évig együtt dolgozhat a fiával. - Öt-hat évvel ezelőtt még bizonytalannak láttam a jövőmet a vasműben, de nemrég felújították mindkét nagykohót - mondja a főolvasztár. - Most vagy tíz évig biztosan lesz munkánk. Az az idő már soha nem jön vissza, amikor az olvasztárok félisteneknek számítottak Dunaújvárosban meg a környékén, de megbecsülésük talán felfelé ível.

Apa és fia. Műszakban még ritkán találkoznak