Ha magyar film lenne, az ember talán idegesebben távozna a moziból, így csak azt érzi, hogy meglehetősen hülyének nézték a francia forgatókönyvírók, akik egy barátságról szóló ifjúsági filmet megpróbáltak valóságos moziként rásózni. De mivel nem sikerült, hát ők maradtak a hülyék. Ha valakinek ez az érzés megér másfél órát az életéből, akkor ne vonja meg magától a Van barátod? című filmet.

Vannak még apróbb erények, Daniel Auteuil arca vagy Dany Boon fülei, esetleg az, hogy egy párizsi árverésen milyen műtárgyak szerepelnek. Vagy még jobb, hogy a gyerekes tanmese gyermeknyelven íródott, így viszonylag kevés franciatudással is meg lehet érteni a párbeszédeket. Amúgy meg minden a lehető legsablonosabb, ha van a történetben egy nagy váza, akkor annak nyilván valamikor össze is kell törnie, akinek az ötödik percben nincs barátja, annak a kilencvenedikben nyilván lesz egy, a dolgok eligazodnak az életben. Legalábbis a film szerint.

Aki jó filmet akar nézni, az úgyis Az éjszaka urait nézi meg, ami azért fölvet néhány kérdést. Mert ez az amerikai film sem attól jó, hogy tele van váratlan és megjósolhatatlan fordulatokkal, lehet sejteni, hogy ki a főbűnös, és azt is, hogy vajon megtisz-tul-e a jobb sorsra érdemes, rokonszenves főhős. Nincsenek különleges mondatok, eredeti gondolatok, de a film mindazt tudja, amit egy hollywoodi mozinak tudnia kell. Lendületes, feszült, néha bele lehet őrülni az eső zuhogásába és az ablaktörlő döngölésébe. A filmzene Wojciech Kilar munkája, és mindig akkor szólal meg, amikor kell, olyan hangos, amilyennek lennie kell, a jelmezek önmagukban is portrét rajzolnak a figurákról. Egyetlen hibát fedeztem csak fel a filmben, és azt is csak azért, mert éppen ájuldozni akartam, hogy annyira profik, hogy még arra is figyelnek, hogy az éjszakai beszélgetéskor a főhős órája egy órát mutasson. De aztán nem annyira profik, mert a következő snittben már hármat mutat, legalább látni, mennyit vesződtek egy egyszerű párbeszéddel is.

Ilyen háttér előtt a színészeknek nincs is más dolguk, mint a mennybe menni, amit ők készségesen meg is tesznek, Joaquin Phoenixszel az élen, aki a tépelődő és tépett hős figuráját hozza újra, de hiába ismer rá az ember, hogy ezt a fátyolos tekintetet, ezt a zavartan nem válaszoló, bizonytalan keménységet már látta tőle, mert jólesik újra látni, és holnap megnézném megint. A személyes kedvenc azért Robert Duvall marad, akiben egyszerre van meg a szikla és a gyengédség: legorombítja a felnőtt fiát, aztán ijedten nyúl utána, amikor átlép a pad támláján, vigyázz magadra. Áll az edzőteremben, miközben gyászos arccal két rendőrtiszt közeledik, áll, az arca sem rezzen, csak azt kérdezi: melyik fiam az áldozat. Megmondják, és még akkor sem rezzen az arca, csak arccal előreelesik, úgy kapják el. Magyarázhatjuk, ameddig akarjuk, mégiscsak az ilyen pillanatokért járunk moziba.