Maga evett már lótortát? - szegezte nekem a kérdést az alföldi kisváros zöldségesboltja előtt egy idősödő, suhogós szabadidőruhába és sportcipőbe öltözött asszony, miközben átpillantott a túloldali cukrászdára. Süteményescsomag volt a kezében, amiből sejteni lehetett, hogy az imént közvetlen tapasztalatokat szerezhetett a lótorta mibenlétéről.
Lótorta és indiáner
Aztán felelevenítette a történetet.
- Mi nem nagyon szeretjük a cukrászsüteményt - mesélte az asszony. - Inkább otthon sütök valamit, ha megkívánjuk az édességet. De ma valahogy nem volt kedvem ilyesmivel vacakolni. - Papa - mondtam az uramnak -, mi lenne, ha hoznék valamit a cukrászdából? Krémest, két-három szelet dobostortát vagy ilyesmit. A papának viszont az jutott eszébe, hogy időtlen idők óta nem evett indiánert.
Indiánert én sem láttam már jó ideje, érdeklődve vártam tehát a folytatást, sikerült-e a mesélőnek a csokoládékalapos, tejszínhabos édességre a cukrászdában rábukkannia. Mint kiderült: nem. A fiatal cukrászkisasszony nem találkozott még vendéggel, aki éppen indiánert keresett volna. Határozottan elszomorodott viszont, amikor kiderült, hogy vevőjének második kívánságát sem tudja teljesíteni, amely egy tejszínhabos sarokház lett volna.
Tele volt a hűtőpult süteményekkel - folytatta az aszszony a történetet -, úgyhogy végül nem kellett üres kézzel távoznia. De a kisasszony, hogy mentse az üzlet némiképp mégis megcsorbított presztízsét, elővett egy színes fotókkal illusztrált katalógust is:
- Nagy a választékunk, enynyi mindenből lehet válogatni! Mi mindent elkészítünk, amit a kedves vevő kíván. Például ezek a lótorták nagyon népszerűek - mondta.
Ekkor derült ki, hogy a lótorta nem más, mint pejparipák és almásderesek egész alakos, vagy csak portré formájú megvalósítása, piskótatésztába helyezve. De voltak ott másféle állatok is, kutyák, cicák. S egy épp belépő vevő lelkes beszámolója szerint az ő férjének - aki megszállott horgász - a születésnapjára olyan gyönyörű óriáspontyot készítettek ebben az üzletben, hogy annak még a pikkelyei is megszólalásig hasonlítottak a valódihoz.
- Hát nem is tudom... - nézte az asszony a kezében tartott süteményescsomag fehér selyempapírját. - A pontyot még csak megérteném, de nem tudom, milyen érzés a tortavágó kést egy ilyen lótorta szügyébe belevágni.
- Végül milyen süteményt vásárolt? - kérdeztem.
- Almás és túrós rétest - válaszolta az asszony. - De otthon azért megkérdezem a papát, nem akar-e legközelebb gerlice- vagy cinketortát. Nagyon szereti a madarakat, tele van a kertünk etetőkkel.
