A kultúraszerető cégek tehát szám szerint kétezren lehetnek, s átlagosan kétmillió forintot adtak ki ilyen célra. Egy, a közelmúltban végzett felmérés szerint több mint a felük a jövőben sem tervezi, hogy efféle jótékonyságra ragadtatja magát. Így nem csoda, hogy - mint néhány nappal később a Népszabadság szintén megírta - az idén elmarad a Művészetek Völgye Fesztivál (ez lett volna kereken a huszadik), mert az állam kieső, pontosan egyharmados mecenatúráját senki nem vállalja át. Abban a két hétben, ami a fenti közlés óta eltelt, sem egy vélemény, sem egy interjú vagy éppen elemző cikk nem foglalkozott azzal, hogy miért van ez így (mármint a viszonylagos fösvénység). Pedig a sajtó eszközeivel talán ötletet is lehetne adni ahhoz, hogyan serkenthetné az állam - természetesen indirekt módon - a kulturális célú adakozást. Mert effajta közvetett eszközök helyett a végén marad az, amiről Kovács Gábor nagyvállalkozó és Hiller István miniszter állapodott meg a napokban: ha az előbbinek sikerül évente 1-1 millió forintot összeszednie az általa kiszemelt száz cégtől (eddig egyhatoduk mondott igent), akkor ehhez a pénzhez az állam is hozzátesz 50 milliót, hogy a Kogart Alapítvány kortárs művészeti gyűjteményét újabb művekkel gyarapíthassák.

Persze az elmúlt tizennégy nap hírei, történései közül nem ez volt sem a legérdekesebb, sem a legizgalmasabb. Népszavazás dolgában például annyi mindent megírt az újság, hogy dőreség lenne e téren még bármit is hiányolni.

Egyvalamit azonban mégis szóvá kell tennem: a számokkal való, felettébb nagyvonalú bánásmódot. A Fidesz - személy szerint Navracsics Tibor frakcióvezető - első megnyilatkozásában 41 milliárdos bevételkiesésről (11 milliárd a tandíj és 30 milliárd a vizit- és napidíjak) beszélt, Horváth Ágnes egészségügyi miniszter ugyanakkor 60 milliárdot emlegetett. Ez utóbbit tette magáévá egy héttel később a Népszabadság cikkírója is, amikor "lenépszavazott uszkve 60 milliárd" pótolhatóságáról értekezett. Ebben a cikkben ő maga 12 ezer milliárdos állami bevételt említ, ami természetesen csak akkor igaz, ha a költségvetés nyolcezer milliárdjához a társadalombiztosítási alapok négyezer milliárdját is hozzászámítjuk. Ehhez képest Navracsics még lejjebb "lökte a kecskét": szerinte mindössze a költségvetés egy ezrelékéről van szó, ami tehát a fenti számok ismeretében nyolc, legfeljebb tizenkettőmilliárd forint lehetne. Jellemző módon vitába senki senkivel nem szállt, a múlt szombati Hétvégében viszont Simor András jegybankelnök egy újabb számot dobott be: 40-50 milliárd forint. Na most, akkor tudjuk, hogy hol tartunk? (Apropó Simor: a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának négy tagja a nem éppen szaklapnak nevezhető Népszabadság hasábjain hozta nyilvánosságra véleményét az inflációt és a kamatpolitikát illetően. Ketten kifejezetten a lapnak szánt cikk, ketten pedig külföldön megjelent írásuk, illetve nyilatkozatuk "áthozatának" formájában. A kamatemelés, illetve -csökkentés pártiak meccsének állása 2:2.

A monetáris tanács az ilyenfajta egymásnak üzengetés helyett talán jobban tenné, ha példát venne egy másik szuverénnek mondott testületről, az Alkotmánybíróságról, amelynek tagjai a döntést megelőzően egy percig sem értekeztek nyilvánosan a népszavazás értelméről vagy értelmetlenségéről, hanem ítéletükkel egyszerűen sínre tették azt. Vajon mi lenne, ha legközelebb a kamatemelés versus -csökkentés ügyében engednének szabad folyást a közakaratnak?

Emlékezetem szerint a Népszabadság még adósa olvasóinak egy T. Asztalos Ildikó-interjúval. Korábban arról írt az újság, hogy az SZDSZ borsodi szervezetének elnöke külföldön van, de megígérte: ha hazajön, áll a lap rendelkezésére. Aztán ezt mégsem olvashattam. Pedig mégiscsak kulcsfiguráról van szó annak megválaszolásában, hogy mi és miért történt egy évvel ezelőtt, az SZDSZ azóta botrányosnak bizonyult küldöttgyűlésén. Sajnálom, hogy a Népszabadságnak nem jutott eszébe, hogy a "bajkeverőknek" - köztük a fent említett hölgynek - a pártból, de legalábbis ott viselt funkciójából való eltávolítása meg kell hogy előzze az újabb (ha lesz) közgyűlést. Hiszen végül is nem Fodor Gábor vagy Kóka János, hanem egy egész (kormányzó) párt szavahihetősége a tét. Mint ahogyan ahhoz sem fűzött véleményt senki, hogy Horn Gábort az SZDSZ - ominózus durva beszólása után - nem utasította a kormányból való távozásra.

MVM(Kocsis)-ügy: Gyurcsány Ferenc korábban azt mondta, március 9-ét március 10-e követi majd. És aznap - mint Petőfi versében az elkeseredett juhász - nagyot ütött Kocsis István fejére. Elterelő hadművelet? Rejtjeles üzenet Csányinak? Az MVM-privatizáció siettetése? Legitimnek tűnő kérdések, legalább annyira, amennyire a Népszabadság az energiadrágulást és az árampiac helyzetét, az energetikai vezetékrendszerek egységesítésének tervét, és az uniós véleményeket szakszerűen elemezte. Egy biztos: Kocsis a kormányfő útjába került. Akár azzal, hogy - hírek szerint - a villamosművek menedzsmentjének szeretett volna részesedést szerezni a cég tulajdonlásában, akár azzal, hogy ellenezte az MVM több darabra tördelését, de akár azzal is, hogy ő Csányi Sándor OTP-vezér bizalmi embere. Kocsis egyébként a szoclib kormányoknak mindig is egyfajta "kegyeltje" volt. Ép bőrrel megúszta, hogy az ÁPV Rt. részéről ő írta alá annak idején Tocsik Márta sikerdíjszerződését. 1998-ban akadálytalanul távozhatott egy olyan német energiavállalathoz, amely korábban a hazai privatizáció egyik fő haszonélvezője volt. 2002-ben a paksi atomerőmű élére került, és innen még az sem tudta kimozdítani őt, hogy az emlékezetes erőműbaleset idején nem rohant azonnal a helyszínre (állítólag épp egy szekszárdi borpincében tartózkodott). Bízom benne, hogy a Népszabadság előbb-utóbb előrukkol Kocsis mostani kegyvesztése mélyebb összefüggéseinek feltárásával.

Koszovó: hát mégiscsak bekövetkezett, a magyar kormány elismerte a független országot. (Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának sokszor bődületes csacskaságokra képes fideszes elnöke ezt néhány nappal korábban azzal sürgette, hogy "már száznál is több ország" ismerte el Koszovót. A valós szám azonban alig volt több két tucatnál.) A dologban a legrejtélyesebb egyébként a "csoportos elkövetés". Miért pont a Szerbiával ellenséges Horvátországgal és a Koszovó dolgában kevésbé érintett Bulgáriával együtt tette ezt Magyarország? Csak nem az ugyancsak az elmúlt napokban aláírt, a részleteket illetően még meglehetősen homályos amerikai vízumegyezménnyel junktimban történt mindez? Kis Tibor kommentárja a lap harmadik oldalán számomra mindenesetre azt üzente, a Népszabadság a tény bekövetkezte után sem mondott le arról, hogy fenntartásait hangoztassa az egész dologgal kapcsolatban.

A Gárda: a Fővárosi Bíróság tárgyalásának körülményei nem csupán nevetségesek - ahogyan azt tudósításának hangvételében a Népszabadság is érzékeltette -, de egyben ijesztőek is voltak. Mint ahogyan kifejezetten dühítő volt a bíróság elnökének - a lapban közölt - reakciója Draskovics Tibor rendészeti miniszter kritikájára. A Markó utcában a múlt héten történtek nem sok jót ígérnek az - egyébként két teljes hónappal későbbre halasztott - újabb tárgyalásra, nem beszélve a várható ítéletről. Így összesen már öt hónapja lesz, hogy az ügyészség december 17-i átiratára a bíróság reagál (Franciaországban, mint a lapban olvastam, felfüggesztett börtönre ítélték a hírhedt Le Pent, mert azt találta mondani, hogy a náci megszállás nem is volt olyan szörnyű a negyvenes években). Azt viszont nem értem, hogy a Magyar Gárda illusztrációként való szerepeltetése az amerikai külügyminisztérium nemzetközi antiszemitizmus-kiadványában miért szolgáltatott okot a Népszabadságnak ahhoz, hogy a közismerten gyűlölködő Bayer Zsolt írásából idézzen szó szerinti passzusokat a Magyar Nemzet március 19-i (!) számából. De ha már így történt, legalább a cáfolatot is hozzátehették volna: negyven évvel ezelőtt Izrael legádázabb bírálói a magyar sajtóban nem a Bayer által előszeretettel - természetesen név nélkül - emlegetett "zsidó újságírók", hanem az a Chrudinák Alajos volt, aki a kilencvenes években mint a Magyarok Világszövetségének egyik nagyhangú korifeusa vétette észre magát a hazai közéletben.