Zimbabwe választ (?)
Zimbabwe minden tekintetben megérett – talán már túl is érett – a változásokra. Leginkább a ma is a függetlenségi harcok során kiérdemelt tekintélyéből megélni és életfogytig uralkodni kívánó Mugabe távozásának jött el az ideje. (Az elnök szívesen hivatkozik a hagyományokra, hogy „Zimbabwe királyai halálukig ülnek a trónon”.) Az egykor a dél-afrikai térség éléskamrájának nevezett, a kontinensen az egyik legfejlettebb, legstabilabb gazdasággal bírt ország ma éhínséggel és mind súlyosabb gazdasági, pénzügyi, szociális, sőt humanitárius válsággal küszködik. Az élelmiszereken kívül olyan alapvető dolgok, mint az üzemanyag, villanyáram, ipari nyersanyagok, gyógyszerek és sok minden más, hiánya bénítja meg nemcsak az ipari termelést, hanem jóformán az ország életének minden területét. Aki csak teheti, a szomszédos Dél-afrikai Köztársaságba vagy Mozambikba menekül. A 13,3 milliós népességen felül ma mintegy hárommillió zimbabwei él külföldön, többnyire értelmiségiek, képzett szakemberek.
A mai helyzet azért is érthetetlen, mert Zimbabwe volt szinte az egyetlen ország, ahol a gyarmati státus megszűnése nem hozott gazdasági törést. A tanári végzettségű Mugabe sokáig jól megvolt a fehér telepesekkel, akik ültetvényeik terményeivel biztonságosan élelmezték az országot, sőt jelentős exportbevételt is hoztak a kincstárnak. A bajok akkor kezdődtek, amikor 1999-ben az alelnöki tisztet betöltő egykori harcos- és vetélytárs, Joshua Nkomo elhunyt, s Mugabe támasz és kontroll nélkül maradt. A hatalmát mind jobban féltő államfő, sutba vetve a fehér telepeseknek tett korábbi ígéreteit, 2000-ben földreformot hirdetett, amelynek lényege az volt, hogy el kell zavarni a fehéreket, s ültetvényeiket felparcellázni a mind elégedetlenebb szabadságharcos veteránok, mindig zsákmányéhes hívei, no és az ellenzék megvesztegethető politikusai között. A reform végrehajtásában jelentős szerepet vállaltak a rendőrök, a titkosszolgálat emberei, valamint a „jussukat” követelő egykori szabadságharcosokból verbuválódott fegyveres bandák.
Az eredmény: szakértelem híján a farmok tönkrementek, a mezőgazdasági termelés a korábbinak töredékére zuhant, ezzel fordítottan arányosan a falusi munkanélküliségi ráta meredeken emelkedett, s ma Zimbabwét szinte túlzás nélkül az ENSZ élelmiszer-segélyei tartják életben. Az agrárexport bevételeinek elapadása megbénította a gazdaság többi szektorát is. Jellemző, hogy az egyik legfontosabb kiviteli cikk, az arany kitermelése az utóbbi néhány évben 27 millióról unciáról 7 millióra csökkent, részben az energiahiány, részben pedig a Mugabe-rezsimmel szembeni brit és amerikai gazdasági embargó miatt.
A gazdaság látványos összomlása, a hiánygazdálkodás a végletekig felpörgette az inflációt – e tekintetben Zimbabwe világrekorder a hivatalosan is az évi 100 ezer (!) százalékos (független szakértők becslései szerint viszont 150 ezer százalékos) pénzromlásával –, felvirágoztatta a feketepiacot, ahol külföldi valutákért mindent lehet kapni, hazaiért semmit. Még afrikai viszonyok között is elképesztő méretű, és mindent átitat az állami korrupció. A gyárak, üzletek bezárása, a vállalkozások megszűnése miatt a munkanélküliség immár a felnött lakosság négyötödét sújtja. Az utóbbi években távozott az országból az orvosok kétharmada és az ápolók több mint fele, így a kórházakban egyre gyakrabban maradnak el életmentő műtétek részben, mert nincs, aki végrehajtsa azokat, részben mert az elromlott gépek, műszerek javítására, pótlására sincs pénz, s a gyógyszereket is a betegeknek kell beszerezniük. A születéskor várható élettartam mindössze 37 év (1990-ben még 60 év volt!), napról napra nő az AIDS-árvák száma, öt és fél milliónyian hordozzák magukban a gyilkos HIV-vírust. Mindezt tetézi a bukás esetén valószínű felelősségre vonástól rettegő, a hatalmát mind paranoiásabban féltő diktátor politikai rémuralma, amelynek fenntartásában, a tüntetések szétverésében, az emberek megfélemlítésében még mindig támaszkodhat a lekenyerezett rendőrségre, hadseregre, s leginkább a rettegett titkosszolgálatra.
Mi tartja egyáltalán életben Zimbabwét ? A lakosság fatalizmusa és az abból táplálkozó remény, hogy ez már nem tarthat sokáig. Erre építenek Mugabe ellenfelei is, elsősorban a szakszervezeti aktivistából egy évtized alatt az ellenzéki MDC (Mozgalom a Demokratikus Változásokért) vezérévé avanzsált Morgan Tsvangirai (akit a hatóság emberei több ízben agyba-főbe vertek, letartóztattak, börtönbe vetettek), valamint a nemrégiben még az elnök jobbkezeként ismert, volt pénzügyminiszter Simba Makoni, aki még ma is Mugabe pártja, a ZANU-PF (Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió-Hazafias Front) pénztárnoka. (Makoni alighanem azért hátrált ki az elnök mögül, mert az nem őt, hanem minisztertársát, ráadásul Joyce Mujuru személyében egy nőt jelölt meg utódjául.)
Mindketten a változások szükségességét, Mugabe uralmának tarthatatlanságát hirdetik, de a válságból kivezető útról vajmi keveset beszélnek. Leginkább a bármelyikük győzelme esetén várhatóan megnyíló külföldi segélycsapokban bíznak. Márpedig ez kulcskérdés, még a Tsvangirai által fennen hangoztatott nemzeti egységnél is fontosabb. Noha az ellenzék vezérét bátorságáért, kitartásáért nagy tisztelet övezi, sokan úgy vélik, nem lenne képes az ország irányítására, hiszen még a frakcióharcoktól szétszabdalt MDC-ben sem tud rendet teremteni. Ráadásul – különösen kormányoldalról – gyakran a fejéhez vágják, hogy nem vett részt a függetlenségért folytatott fegyveres küzdelemben. A kormányzásra képesnek vélt 58 éves Simba Makoni pedig egyrészt végzetesen későn (csak idén februárban) fogott bele kampányába, másrészt hivatalosan nem áll mögötte párt, csupán a ZANU-PF rebellis szárnya. E két tényező miatt sokan úgy vélik: indulása csupán az elnök újabb trükkje, s arra szolgál, hogy szavazatokat vonjon el az ellenzék korántsem egységes táborából.
Ha „tiszta” lehetne a választás Zimbabwéban, komoly kétségei támadhatnának Mugabénak a győzelmet illetően. A legutóbbi közvélemény-kutatások ugyanis Tsvangirai diadalát jósolják. Csakhogy tiszta választásokról már nem is álmodnak az afrikai országban. Megcibálták az oroszlán bajuszát, s az felmordult. Csalások, választási és politikai trükkök, a lakosság és az ellenfelek megfélemlítésének ezernyi eszközét veti be a győzelem érdekében, s ha ez sem segít, végső fegyvernek rendelkezésére áll a rendőrség, a hadsereg és a titkosszolgálat.
Az sem véletlen, hogy Mugabe nem engedett be külföldi megfigyelőket a választásokra. Nem tagadhatta volna le, amit amúgy is szinte mindenki tud: a választási névjegyzék meglehetősen pontatlan. Nincsenek rajta a külföldre távozottak (őket Mugabe kizárta a választásokból), valamint több ellenzéki személyiség neve. Ellenben ezrével „sorakoznak” rajta rég elhunytak, akik holtbiztosan szavazni fognak, s nem kétséges, kire, melyik pártra. Az országban nyolcezernél több szavazókörzetet állítottak fel, ami ahhoz sok, hogy az ellenzék megfigyelői mindenhol ott legyenek, ahhoz viszont kevés, hogy minden voksolásra jogosult az urnákhoz járulhasson, mert a választásokat egyetlen napra korlátozták. A szavazatok összeszámlálását az egytől-egyig Mugabe által kijelölt személyekből álló bizottság végzi, így az ellenzék nem akadékoskodhat. Az elnök egy „humánus” törvénymódosítással azt is lehetővé tette a rendőrök számára, hogy „segítsenek” az írástudatlanoknak (a lakosság körülbelül egyharmada) állampolgári jogaik gyakorlásában.
Bár az elégedetlenség nőttön-nő, a káosz egyre fokozódik, s az ellenzék is megerősödött, még mindig valószínűbb Mugabe győzelme, mint bukása. Az elnök veresége esetén félő, hogy elszabadul a pokol, a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálat a jelenleginél is kegyetlenebb rémuralma köszönthet be, de ez eljöhet győzelme esetén is, mert az agg diktátor már szinte senkiben nem bízik, nemhogy egy gúnyos mosolyra, megjegyzésre, hanem egy félreérthető mondatra, gesztusra is „kardot ránt”.
