Múzeum és valóság
Egy rossz szó nem érheti az Opera idei, nagypénteki Parsifalját. Illetve egy azért érheti, mert Valter Ferenc Gurnemanzként mégis túlzás, nincs meg hozzá sem a hangja, sem a tapasztalata, illúziót nem tud kelteni, a harmadik felvonásban már leginkább olyan, mint egy színpadra keveredett orrhangú fakír, aki, becsületére legyen mondva: nagyon igyekszik. De ami a többieket illeti: komoly dolgok történtek a színpadon. Németh Judit nagyszerű Kundry, és a szerepnek mindkét felét meg tudja mutatni, amikor megszólal a második felvonásban, tényleg tűnnie kell a sok viráglánynak, mert attól kezdve más színvonalú csábítás kezdődik, és amikor félholt némberként nyöszörög, az ember nem érzékeli, hogy egyébként ő Klingsor erotikus csodafegyvere. És minden diadalmassága, telt, szép hangja ellenére Németh Judit alakításának lényege az együttérzés felébresztése volt, akár szép volt Kundry, akár csúf, meg lehetett szánni, és szánni annyi, mint megszeretni, megszeretni annyi, mint elbukni. Vagy fölemelkedni.
Molnár András volt a címszereplő, és mintha semmit nem romlott volna a hangja az évek és évtizedek során; Egri Sándor keményen, de kifejezően énekelte Klingsort, Perencz Bélát viszont mintha nem érintette volna meg Amfortas szenvedése, és ettől nagyon színvonalas óbégatássá változott éneklése. Kovács János irányított az árokban, széles, de tartalmas tempókkal, szelíd következetességgel haladva a szörnyű méretű műben, amitől az ember azt érezte, hogy öt-tíz perceket akár eszméletlen állapotban is eltölthet, akkor sem marad le semmiről. Tapasztalatból mondom: nem volt nagy tévedés.
A rémes, poros kellékeket és díszleteket elnézegetve mégis azt érezte az ember, hogy operamúzeumban van. Megmutatják neki, hogyan játszották Budapesten a Parsifalt huszonöt évvel ezelőtt, a rendezés csak háttér a zenéhez, amivel semmi baj nincs, hiszen a zene és a zenészek ma is sokat mondanak a műről. De nem közvetlenül szólnak a nézőhöz, egy régi darab régi interpretációját idézik föl, kétszeres a tükrözés.
Ilyen vád természetesen nem érhette a másnapi Pfitzner-operát, a Palestrinát, hiszen magyarországi bemutató volt, és az a benyomásom, hogy sokan meg is értették, miért kellett kilencvenegy évet várni az alkalomra. Lehetne sorolni az úgynevezett hibákat, hogy már az első felvonás is teljes opera, körülbelül ott van vége, ahol a harmadik felvonásnak kellene végződnie, hogy túl sokat elmélkednek művészetelméleti kérdésekről énekelve, kevés az esemény, és nincs szerelem benne, nehezek a szólamok, és mégsem hálásak. Nyilván így is van. Én nagyon élveztem azt a valószínűtlen szerzői vagányságot, hogy az egész második felvonásban bíborosok ordibálnak egymással, pontosan rajzolódnak föl az egész szempontjából mellékes figurák, és a felvonásnak nincs más értelme, csak a zene. Más szerző megelégedett volna egy háromperces zsánerjelenettel, Pfitzner nem tud kijönni belőle, és aztán már nem is akar, legyen operává fogalmazva egy tökéletesen operátlan esemény, a tridenti zsinat.
Itt is akadtak kiemelkedő énekes teljesítmények, Hajnóczy Júliáé és Gulyás Dénesé például, az előbbi olyan tisztán, szép hangon és sok lélekkel énekelt, az utóbbi annyi erővel és indulattal volt jelen, és ha kissé westernhősre formálta is Novagerio bíboros figuráját, legalább tele volt élettel. A címszereplő Francisco Araiza már nem az a szép hangú lírai tenor, mint valaha, recseg is, küszködik is a magasságokkal, de akkor is ő a nagy Araiza, aki olyan szerepet tanult meg és énekelt el magas színvonalon, amilyenre egy elkényeztetett tenorsztárnak semmi szüksége nincsen. Nem tudok másik aktív énekest mondani, aki ilyen ünneppé tette volna ezt a szólamot. Itt is kiemelkedően jó volt a karmester, Peskó Zoltán, egyszerűen, de biztos kézzel vezette végig az énekeseket, kórusokat, és az új szokása szerint igen jól teljesítő Telekom zenekart.
Mai előadás, és mostani divat szerint szcenírozott koncert. A díszlet egy vascsövekből eszkábált, élére fordított kupola, rajta több kivetítő, víz meg festmények vetülnek ki, az ember ümmög, no lám, Kovalik Balázsnak csak ennyi jutott eszébe a darabról? Aztán a történetben Palestrina visszautasítja Borromeo bíboros kérését, és nem komponálja meg Marcell pápa miséjét, de aztán megjön az ihlet. Nem is az ihlet, csak a hangok, régi zeneszerzők hangja, dolgozz, Palestrina, teljesítsd a kötelességedet, töltsd be a hivatásodat. És a hangok a nézőtérről szólalnak meg, a közönség közé ültetett énekesektől. Az ember csak azt érzi, hogy valahonnét, a semmiből vagy legalábbis belülről elkezdenek énekelni, szólni hozzá, hogy tedd, amit tenni kell. Hozzá szólnak, és nem a szereplőhöz. És ezért járunk operába.