Elképzelhető, hogy hamarosan a húsvéti locsolkodás is a világörökség része lesz. Két évvel ezelőtt legalábbis, amikor a parlament jóváhagyta az UNESCO újfajta védelmi kategóriájáról, a szellemi örökség listáról szóló egyezményt, e népszokás is szóba került mindazon értékek sorában, amelyeket szeretnénk a világ közös kincsének tudni. A lajstrom összeállítása már folyik.

Igaz, ezzel párhuzamosan a "valódi" húsvéti locsolkodás egyre inkább kezd kimenni a divatból. A nagyvárosokban egyre kevésbé divat az ismerősök végiglátogatása, olyannyira, hogy már locsolókölnit is alig lehet kapni. Faluhelyen persze még szokás útra kelni, hímes tojásért, pénzért, traktáért cserébe szagos vizet önteni a háziasszony hajára. Ám a népi hagyományok között azért van ennél élőbb is. A húsvéti nagytakarítás őse a nagyböjtre időzített rendrakás és meszelés, az ilyenkor megvásárolt új "ünneplőé", ahogy tavaszra várva eleink is új ruhát varrtak maguknak. Hagyománykövető a húsvéti menü is, igaz, a sonkát, főtt tojást és a fonott kalácsot a katolikus közösségekben nem nagyszombat estéjén fogyasztották, hanem húsvét vasárnapján, a kismise előtt szenteltették meg, hogy így vigyék haza az ünnepi asztalra.

Mindazonáltal annak, aki olyan húsvétot akar látni, amilyen ötven, de inkább száz évvel ezelőtt lehetett, az élő múzeumként működő Hollókőre vagy Mezőkövesdre kell mennie. Az utóbbi településen hétfőn ki-ki részt vehet a hagyományos locsolkodáson (lesz kínálás és tojásosztás is), az előbbi kis faluban pedig a vasárnapi ünnepi misétől egészen a hétfői kútvizes locsolásig elevenedik meg a múlt. És mindez védett, világörökségi környezetben.

Egy vödör víz a kölni Mezőkövesden