Sast Kossuth-díjasként ünnepelte a közönség. Állva, tüntető tapssal és ovációval fogadták a Mikroszkóp Színpadon Sas Józsefet. Elítélése dacára megérdemelte volna a legnagyobb kitüntetést, véli közönsége. (Vasárnapi Bors)
Mikroszkóp alatt
Mi, akik ebben az országban élünk, nagyjából tudjuk, hogy egy elsőfokú bírósági ítélet mit jelent. Másod-harmad fokon még bőven kiderülhet, hogy nem is történt adócsalás, vagy hogy Sas József nem is volt a helyszínen, amikor a dolog történt, vagy ha ott volt is, éppen csak az ajtóban állt, mialatt odabent az adót csalták és a többi és a többi. Senkit sem lepne meg igazán, ha a fellebbviteli bíróságon éppen ellentétes ítélet születne, és a Sas József kontra magyar állam perben az utóbbit varrják be egy évre, s ha peche van, és a bíró bal lábbal kelt fel, akkor a büntetést nem függesztik fel két évre, hanem be kell vonulnia a kóterbe slepjével, intézményeivel, erőszakszerveze-teivel egyetemben. Szóval elvileg ez is benne van a pakliban.
Amiért a dolgot mégis előhozom, az az, hogy a Mikroszkópban kicsiben nagyjából az történik, mint az országban nagyban: a nagyérdemű közönség szemében az adócsalás nem számít bűnnek, sőt éppen ellenkezőleg, a brutális közhatalommal szembeni bátor kiállást testesíti meg.
Más országokban az ilyesmit azért némileg másként ítélik meg. Németországban például mostanság több száz notabilitás keveredett abba a gyanúba, hogy pénzét Liechtensteinbe menekítve csalta az adót. S bár ott még elsőfokú ítélet sincs, mégis némi kárörömmel vegyes megvetés kíséri az ügy szereplőit a németek részéről, akik úgy gondolják, hogy a csalók tettükkel a népet rövidítették meg.
A magyar közgondolkodás viszont az állam magán-
ügyének tekinti, hogy honnan szerzi be a pénzt az egészségügy, a közoktatás, a rend- és honvédelem, a nyugdíj- és a szociális támogatási rendszer fenntartásához. A polgár, miközben elvárja, hogy mindezekből a javakból és szolgáltatásokból megfelelő mértékben részesüljön, ki akar maradni azok közül, akik ehhez a pénzt összedobják. Emberileg persze érthető gondolkodás ez, a többi közt azért is, mert a polgár okkal gyanítja, hogy az általa befizetett adók és járulékok jelentős részét az állam elherdálja. Nagy pénzek mennek el feleslegesen felduzzasztott és semmit el nem intéző apparátusok fenntartására, sehol be nem vethető vadászgépek vásárlására, sehová nem vezető alagutak fúrására, henye klientúrák pumpolására.
A kórházi napidíjjal, a vizitdíjjal és a tandíjjal kapcsolatos népszavazás eredménye mindezeken felül arra is rávilágított, hogy a közgondolkodás szerint az államnak létezik egy feneketlen pénzeszsákja, amelyből a működéséhez és a herdáláshoz szükséges forrásokat előteremti. Némely elemzők ezt a szemléletet a Kádár-rendszer örökségének tartják, holott rég nem erről van szó. Ha hoztunk is valamit magunkkal az átkosból, az azóta fennálló politikai rendszer erre az örökségre igencsak ráerősített. Maguk a pártok táplálják ezt a fajta gondolkodást, például a választási kampány idején, amikor nyilvánvalóan teljesíthetetetlen ígéretekkel etetik választóikat. Mintha tényleg létezne az a bizonyos pénzeszsák.
A kormánypártok halálosan meg vannak sértődve, hogy a népszavazás során az emberek ennyire bedőltek az ellenzék demagóg, populista és felelőtlen propagandájának. Holott két évvel ezelőtt ők is teli torokból hirdették, hogy üres kasszából is meg tudják valósítani valóságtól elrugaszkodott ígéreteiket. Már nem is emlékszem kicsoda ezt így kommentálta: hazudtunk reggel, hazudtunk este...
Hát ez most így üt vissza, kérem szépen.
Kívánom Sas Józsinak, hogy kiderüljön az igazsága. Ha ez az, hogy ártatlan, és mindenkor minden adófizetési kötelezettségének maradéktalanul eleget tett, akkor derüljön ki az. Csak akkor nem tudom, hogyan számol el magával a Mikroszkóp közönsége, amelyik felállva, vastapssal és ovációval ünnepelt egy balekot.