S ilyenre színezik húsvétra a tyúktojásokat.

Nem kötelező valamennyi színt felvinni a néhány négyzetcentiméteres, folyton görbülő felületre. A régebbi, az "ómatyó" két színből állt, pirosból és kékből, így aki ezeket használja, az sem vét a hagyományok ellen.

A mezőkövesdi Vámos Margónak erénye, s "hibája" is egyben, hogy nem hajlandó eltérni a matyó gyökerektől. Motívumtervező népművészként ragaszkodik az alapmintákhoz, a híres Kis Jankó Bori örökségeként számon tartott százféle stilizált rózsához, s a színekhez. Ezeket aztán a saját képzelete szerint tovább fejleszti, mindig vigyázva arra, hogy ne térjen el az ősök hagyatékától. A világ minden kincséért sem rajzolna lila ibolyákat mezőkövesdi tányérra, még akkor sem, ha a megrendelő ezt külön kérné. Nem is tud megélni manapság csak abból, amihez leginkább ért: a hagyományőrző díszítéshez, motívumtervezéshez, festéshez.

Húsvét előtt azonban nemigen marad ideje csökönyös "matyóhűsége" és a piac elvárása közötti szakadék mélységén gondolkodni: ilyenkor százasával viszik tőle budapesti vagy más városi kézműves boltokba a kézzel festett tojásokat. Már januárban, februárban ott ül esténként a konyhaasztal mellett, s vékony szálú ecsetjével gondosan rajzolja a piros rózsaszirmokat, bimbókat a fehér tojásra. Egy közeli csirkekeltető telepről veszi a szaporításra alkalmatlanak ítélt, kifúrt tojásokat, de ha nincs elég alapanyag, akár az otthoni készletet is "beáldozza". Ilyenkor maga fúrja ki kötőtűvel a vékony, törékeny héjat, s döfi át a hártyát, hogy a szájából préselt levegővel könynyedén kifújja végül a sárgáját, s a fehérjét a héjból.

Amikor fest, harminc tojást tesz egymás mellé szép sorjában a viaszosvászonnal borított hosszú konyhaasztalra. Ha több színt használ, mindig a legvilágosabbal kezdi: ezzel festi fel az első virágmotívumokat az előtte sorakozó héjakra. Mire az utolsóhoz ér, az első épp megszárad, s jöhet az újabb szín, újabb sziromlevél. A matyó tojásnak négy "osztása" van: a két fő oldalra egész rózsák kerülnek, a két vékonyabb részre összekötő motívumok, félig kinyílt virágok, esetleg bimbók. Végül közönséges bútorlakkal fedi be a tojásokat, ettől lesznek ragyogóak. Egyedi technikája van erre is: az ujja begyével nyúl a lakkba, s úgy keni, simítja el azt a felületen. Így aztán az ő munkáin nem látszanak sem ecsetcsíkok, sem a lakkszóró egyenetlensége.

Vámos Margó sosem rajzol előre sablonokat a héjra: szabadon viszi fel az ecsettel a színeket. A magabiztos ecsetkezelést még Hollóházán, az ottani porcelánfestők között sajátította el, itt tanulta a motívumtervezést, s a festést is. A negyvenes asszony a nyolcvanas években, néhány esztendő alatt lett előbb a szakma ifjú mestere, majd a népművészet ifjú mestere, végül népi iparművész. Ha kell, bútorokat fest - egy mezőkövesdi népművésznek segít be, ha túl sok a megrendelés -, de a fő profilja a ruhák és lakástextíliák motívumvilágának tervezése.

A rendszerváltás egyfajta mérföldkő volt az ő életében is: azóta mintha csökkent volna a kereslet a kézművesmunkák iránt. Korábban ingeit, blúzait folyamatosan keresték a népművészeti

boltok kereskedői, ma azonban már kevesebb a vevő. Szerinte ennek csak egyik oka az, hogy a kézzel készített, a géppel varrott konfekciónál jóval drágább darabokat nem tudják megfizetni az emberek.

A másik ok, hogy a mai fiatalokat nemigen érdekli a népművészet: az internet és a számítógépes játékok mellől nehéz leülni a festésre váró tojások vagy a hímzőcérna mellé. Pedig ha már eljut valaki odáig, hogy érdeklődik a mesterségek iránt, könnyen el is csábulhat. Vámos Margó azért végzett pedagógiai főiskolát, hogy szenvedélyét és tudását továbbadhassa az utána jövőknek. Ez a vágy tán még annál is erősebb benne, mint hogy szép munkák kerüljenek ki a keze közül.

- Kicsit félek. Több mint negyvenévesen én vagyok az egyik legfiatalabb mezőkövesdi népművész, s nem látom azokat magam mögött, akiket megtaníthatnék erre a mesterségre - mondja elgondolkozva.

A helyi szakközépiskolában helyettesítő tanárként rajzot és művészettörténetet tanít, s ilyenkor néha becsempészi a népművészetet is az órák menetébe. De arról hiába álmodik, hogy egy külön osztály, vagy legalább egy fakultáció induljon, ahol kifejezetten a népi motívumfestést tanulnák meg a gyerekek - erre sem pénz, sem elég jelentkező nincs.

A maga módján mégis tanít. Két esztendeje egy játszóházi foglalkozáson került közelebb a helyi mozgássérültek és értelmi fogyatékos gyerekekkel törődő egyesülethez. Többször visszahívták, aztán már nemcsak szakkörvezetőként, hanem munkatársként is számítottak rá, így főállású ügyintéző lett az egyesületnél.

- Nagyon kötődöm ezekhez a gyerekekhez. Lehet, hogy csak töredékét hasznosítják annak a tudásnak, amit képes vagyok átadni nekik, de úgy érzem, itt a legkisebb előrelépés is fényéveket jelent. Ha valamelyikük megtanulja befűzni a cérnát vagy megfest egy tojást, már boldog vagyok - mondja elégedetten.

Amikor arra terelődik a szó: választana-e mostani munkája vagy a korábbi, sikeres tervezői léte között, egy viccel válaszol.

- Az egyszeri embert megkérdezték, mit szeretne jobban, enni vagy inkább melegedni. Mire azt felelte: legfőképpen nyársalni szeretne, vagyis enni és melegedni egyszerre.

Nos, ha őt megkérdezné ma egy jó tündér, hogy a sérült gyerekeket vagy inkább a művészi karriert választaná, Vámos Margó kissé furcsán azt felelné: nyársalni szeretne ő is.

Vámos Margó sosem rajzol előre sablonokat a héjra: szabadon viszi fel az ecsettel a színeket