Az eseményeket persze lehet számszerűen értékelni, beláthatjuk, hogy mi minek a hányszorosa, mi mihez képest kisebb vagy nagyobb. A zavar többnyire abból fakad, hogy csak felületesen vagy rosszul ismerjük a számtani fogalmak jelentését, s akkor már eleve reménytelen a számok által absztraktan jelzett politikai vagy gazdasági tartalmak állapotára helyesen következtetni. Például azt olvassuk, hogy a fiatalok egy részének boldogulási esélye másfélszeres a fiatalok egy másik részéhez képest, vagy azt állítja egy közlemény "az új termék csak feleannyira szennyezi a környezetet". Jól hangzik, de - gondoljuk meg! - nincs semmi értelme e kijelentéseknek. Hiszen a szerző nem tisztázza, mit ért boldogulási esélyen, miben méri a környezetszennyezést. Viszonyítást segítő összefüggések nélkül pedig nincs értelme számokat mondani, és bizony ajánlatos a legelemibb összefüggéseknél is szájbarágóan fogalmazni, hogy a számok idézésének értelme legyen.

A számok sokszor lenyűgözők, s a számmisztika sem véletlenül gyökere mindmegannyi szólásunknak a hétszentségtől a három a magyar igazságig. Számokkal röviden és érzékletesen lehet sok mindent bemutatni. Vegyünk egy példát Afrika népességének alakulásáról. A múlt század elején, amikor az angolok beszivárogtak a spanyolországnyi területű Dél-Rhodesiába, és ezerholdas birtokokat osztogattak a fehér telepeseknek, akkor ott csak negyedmilliónyi őslakos élt. Ma Zimbabwének hívják az országot, ahol 13 millióan élnek, s a népesség AIDS-fertőzöttsége 25 százalékos. Ezek a számok által kifejezhető tények. Hogy mi lesz húsz év múlva Zimbabwében, azt nem tudjuk, ám óhatatlanul hajlunk arra, hogy a számokból tendenciákra következtessünk.

A hírekben, nyilatkozatokban felbukkanó számokat a hamari értelmezők sokszor a jövő tényeinek állítják be, legyen szó környezeti vagy bekövetkezhető politikai szörnyűségekről. De a jövő a lehetőségek és valószínűségek birodalma, tényei viszont nincsenek. A múltban és a mában bekövetkezett események természetesen tények, amelyek számok által is leírhatók. E nélkül nem is tudnánk élni. Ha azonban e számokból - azok fölöttébb egyszerű jövőbeni kivetítésével - a rémítőnek vagy boldogítónak beállítani szándékozott jövőre képeznek újabb számokat, akkor joggal kételkedhetünk sugallt tartalmukban. Persze a számok nem hazudnak, noha az értelmezésük sokszor sántít. A közvélemény-kutatók mindig ismételgetik, hogy szolgáltatott számaik csak a megkérdezés pillanatában elhangzott vélemények számszerűsítései. Csak ennyi. Gondolkodni vagy képzelegni persze lehet - de a kettő nem ugyanaz.

De hogyan teremnek a számok a közvélemény-kutatásban vagy a szociológiában? Úgy történik ez, hogy az egyes véleményeket, érzéseket, hogy csoportosíthatók legyenek, több lépcsőben szikár számokká kell redukálni, mert csak így lehet azokat más számokká leegyszerűsített véleményekkel, érzésekkel összevetni. Az ilyen összevetések során nyert újabb számokat - mármint eredményeket - aztán újra több lépcsőben vissza kell alakítani szóbeli állításokká. Minden lépés hibalehetőség is egyúttal, de ha valaki betartja a szakma szabályait, akkor végül korrekt számszerű értékekkel rendelkezik a közeli vagy távoli múltra vonatkozóan. Ám a jövőre nézvést semmi biztosat nem tud, csak valaminek a bekövetkezését latolgathatja. Ez nem kevés, de igen messze van a számok sugallta faktumoktól.

A számoktól továbbá azért is tarthatunk, mert a statisztika, szociológia vagy a közvélemény-kutatás eredményeit ilyen-olyan hozzáértéssel sokan értelmezik. Nagy a csábítás a számokkal való dobálódzásra, és a szónoki beszédből, újságcikkből néha nem lehet tudni, hogy mi mit jelent, mi mennyi, s mi mire vonatkozik. Hogy ne menjünk messzire, legutóbb e lapban az igazságosabb iskola kialakításáért induló program érveként volt olvasható egy színes diagram fölé írva: "Az iskolák közötti különbségből adódó természettudományos különbség; a tanulók körében, százalék", s aztán olvashattuk, hogy Németországban 51 százalék, Magyarországon 10 százalék, Dániában 12 százalék stb. És? Mi minek a százaléka?

De legyünk jóindulatúak, sokszor csak egyszerű sajtóhibáról van szó. Csak hát! Még az 1960-as évek elején, amikor tanrendi előírás szerint három szemeszter fizikát kellett hallgatnunk mint filozófia szakosoknak, tanárunk mindig azzal kezdte az órát, hogy az előző napi Esti Hírlapból kilogrammok, köbméterek, sebességek számszerű adatait olvasta fel, kimutatva minden cikkről, hogy az szemenszedett badarság. Soha semmi nem stimmelt. Napi politikáról egy szó sem esett, mi se nagyon éltünk vele. De visszagondolva, nehezen képzelhető el keményebb kritika az egyébként a budapesti pártbizottság tulajdonolta és ellenőrizte politikai napilap állításainak megalapozottságáról. Nincs tudomásunk arról, hogy azóta gondosabban szerkesztenék-korrigálnák a kinyomtatott szövegeket. Hogy messziről hozzak egy példát, angol publikációk arról panaszkodnak, hogy a híreket közlő lapok terjedelmének növekedésével egyidejűleg hígul a hírlapok tartalma. Nem csoda, mondják - s most ellenőrzés nélkül én is csak idézek -, 45 ezer újságíróval szemben 47 800 PR-ember dolgozik jelenleg Nagy-Britanniában, és helyezi el politikai és gazdasági közleményeit hírügynökségeken keresztül nyilatkozat gyanánt, az eredendően a hírek feltárására és ellenőrzésére hivatott hírlapok hasábjain.

Számok nélkül persze nem élhetünk. A státusz, azaz az állam szóból származó statisztikát évezredek óta művelik, s különös módon már a még írásbeliséggel sem rendelkező egyes népek is képesek voltak a politikai igazgatás, legfőképpen a háborúk folytatása végett valamiféle statisztika művelésére. Számba kellett venni a családokat, portákat, kéményeket, kapukat, hogy valamiképpen kalkulálni lehessen a begyűjtendő adókkal. Modern körülmények között az állam statisztikai adatszolgáltatása alapvető feltétel a politikusok és gazdasági szakértők munkájához, legyen szó döntések előkészítéséről vagy azok kritikájáról. Ehhez a viszonylag megbízható számszerű tények tömegére és állandó karbantartására van szükség. Vannak ennek kényszerűen abszurd esetei. Hetényi Istvánt, volt pénzügyminiszterünket kérdezgetik fiatal éveiről egy hosszú, úgynevezett mélyinterjúban, hogy milyen számok alapján tervezett nálunk a Tervhivatal az 1950-es években. Vegyük például a gyümölcstermést a cseresznye esetében - említi -, s kiderül, hogy csak a háború előtti, 1935-ös mezőgazdasági összeírás adatai álltak rendelkezésükre. A tervezők egyike járt Tolnában, s úgy ítélte meg, hogy a fákon van úgy nagyjából 30 kilós termés. Mire valaki közbeszólt, hogy ő Szabolcsban csak 25 kilónyi termésre lát ígéretet. Megegyeztek, s beszorozták a vélt cseresznyefa-mennyiséget 26-tal. Mindez persze anekdota, még ha így is megtörténhetett, mert a lényeg mégiscsak az, hogy egy kormány nem tervezhet és dönthet úgy, hogy ne rendelkezne átfogó mutatószámokkal, tudva, hogy ezek az átfogó mutatók bőven adnak okot vitára. De tudjuk, nem önmagával a számokkal van baj, hanem azok gondatlan vagy tudatosan félrevezető értelmezésével.

Tartok tehát a számoktól, különösen akkor, ha azok az okfejtésben lévő lyukakat a számok látszólagos kérlelhetetlenségével akarják befoldozni. S ezek még csak a számok, a számolási hibákról egy szót sem ejtettem.