Ezzel szemben a gazdaságot a második fél évben újabb és újabb nemzetközi eredetű inflációs sokkok érték, melyek, nem állnak meg a határon, hanem belegázolnak a gazdasági szereplők életébe és ezáltal még a legmegalapozottabb előrejelzésekbe is. Ennek következtében a bank saját inflációs előrejelzéseit is fokozatosan emelni kényszerült, a monetáris tanács pedig jelentősen lassítani volt kénytelen a piac által korábban beárazott kamatcsökkentési pályán. Sőt újabban a tanács tagjai közül számosan, köztük magam is, kénytelenek voltunk felvetni a kamatemelés egyre elkerülhetetlenebbnek látszó lehetőségét is.

Ráadásul a baj nem jár egyedül. 2007 őszén tört ki az USA-ban az a jelzálogpiaci válság, aminek egyik eredménye a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon a kockázatvállalási hajlandóság jelentős csökkenése volt. Ebből az is következett, hogy a magyarországi adósok által - beleértve a magyar államot is - fizetendő kamatszint megemelkedett. Ezeket a tényezőket pedig a jegybanknak szintén figyelembe kell vennie, amikor dönt a magyarországi irányadó kamat nagyságáról.

Ha eltévednél az erdőben, az iránytűt keresd először, és csak utána a kivezető utat!

Az infláció vártnál kedvezőtlenebb alakulása mellett, kellemetlen meglepetésként ért bennünket a gazdasági növekedés vártnál nagyobb lassulása is. Ennek okait, véleményem szerint, részben a költségvetési kiigazítás szerkezetében, részben a magyar gazdaság hosszabb távú versenyképességi problémáiban kell keresnünk. Kérdés, mit tehet a monetáris politika egy olyan helyzetben, ahol a viszonylag magas infláció alacsony növekedéssel párosul? Ugyanazt, mint a turista, amikor éppen eltévedne az erdőben. Előveszi az iránytűjét. Mi mutat irányt nehéz helyzetekben a jegybank számára? A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény, az európai uniós és különösen a hozzánk hasonló, kis nyitott gazdasággal rendelkező országok jegybankjainak gyakorlata, a nemzetközi szakirodalom és saját kutatásaink. Szerencsénkre, mindezek egy irányba mutatnak. Nevezetesen, a törvény szerint a jegybanknak elsőrendű feladata az árstabilitás megvalósítása, és csak ennek sikere függvényében támogathatja egyéb vonatkozásban a mindenkori kormány gazdaságpolitikáját. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha megvizsgáljuk az Európai Központi Bank vagy más európai jegybankok hitvallását és gyakorlatát. Ezen jegybanki mandátumok hátterében a közgazdaságtannak az az alapvető felismerése áll, hogy ha egy országban inflációs probléma van, akkor a jegybank növekedésösztönző próbálkozásai kérészéletűek, csak még magasabb inflációhoz vezetnek tartós növekedési nyereség nélkül. Ráadásul a magyar gazdaság szerkezete olyan, hogy a monetáris politikai lépéseknek rövidtávon is sokkal nagyobb az inflációs, mint a növekedési hatásuk. Jól szemlélteti ezt egy friss kutatásunk, amelyben összevetettük a régió országaiban az árfolyam és az export alakulását. A visegrádi országok ebben az évtizedben befutott pályáját vizsgálva nem találtunk semmilyen összefüggést a nominális devizaárfolyam és az export alakulása között, találtunk viszont kapcsolatot az árfolyam-alakulás és az infláció között. Nevezetesen, az export az országcsoportban egységesen, átlagosan évi 10-12 százalékkal nőtt, annak ellenére, hogy nominálisan a cseh és a szlovák korona az euróhoz képest ez idő alatt összesen mintegy 25-30 százalékkal, a lengyel zloty mintegy 10 százalékkal értékelődött fel, a forint nominális felértékelődése pedig szinte elhanyagolható volt. Ezzel szemben a magyarországi infláció kiemelkedően a legmagasabb volt ebben a hét évben a régióban, így a gazdasági döntések szempontjából fontos reálárfolyamokban az eltérő árfolyam-politikák nem okoztak lényeges különbségeket. Természetesen nehéz nem észrevenni, hogy ezen időszak alatt a visegrádi országokban sok más tényező is befolyásolta a gazdasági folyamatokat. A tapasztalati tények mindazonáltal, régiónkra vonatkoztatva, nemhogy igazolnák az "erősödő árfolyam egyenlő gyengülő exportteljesítmény" című, a gazdasági folyamatokat túlságosan leegyszerűsítve bemutató teóriát, hanem egyenesen annak cáfolatához szolgáltatnak bizonyítékot. A monetáris politika feladata az, hogy következetesen az árstabilitás irányába terelje a gazdaságot így járulva hozzá ahhoz, hogy a gazdasági szereplők nagyobb biztonsággal tudjanak döntéseket hozni jövőbeni üzleti és beruházási terveikről, hozzásegítve ezzel az országot a gyorsabb gazdasági növekedéshez, a jóléthez.

A 2006-2007. évi költségvetési kiigazítás felszínre hozta a magyar gazdaság hoszszabb távú növekedési problémáit. Nevezetesen a jelenlegi adatokból és előrejelzésekből úgy tűnik, a növekedés átmeneti - és a megszorítások miatti elkerülhetetlen - visszaesése után is csak lassan fog a gazdaság visszaállni a tartós növekedési pályára, s ez a pálya alacsonyabb szinten lesz, mint 2000 és 2005 között. Vagyis nem valószínű, hogy egyhamar elérjük a négyszázalékos növekedési ütemet. (Miközben a visegrádi országok mindegyike hat százalék feletti növekedési rátákat produkál). Milyen megfigyelések vezettek bennünket erre a következtetésre? Először is, a magyar gazdaság már 2001-től kezdődően is csak masszív és egyre emelkedő költségvetési hiány mellett volt képes négy százalék körül növekedni. Ez a költekezés pedig, ahogy ma már tudjuk, fenntarthatatlannak bizonyult. Másodszor, beruházási rátánk szinte a kétezres évek eleje óta elmarad nemcsak a visegrádi országok, de a kilencvenes évek második felét jellemző magyarországi beruházási aktivitástól is. Hiába volt kedvező konjunktúra Európában 2003-tól kezdődően, a hazai beruházások szinte nem reagáltak. Harmadszor, 2001 óta szinte nincs foglalkoztatásbővülés hazánkban, holott a foglalkoztatottak aránya az összlakosságon belül Magyarországon az egyik legalacsonyabb Európában. Negyedszer, évek óta folyamatosan csökken hazánkban a termelékenység növekedésének üteme. Többletberuházás, többletfoglalkoztatás és jelentős termelékenységnövekedés nélkül pedig nincs, és nem is lehet gyors gazdasági növekedés sehol a világon.

Válhat-e a világ egykor legtöbb Nobel-díjasát adó, "tehetséges" emberek országa Európa szegényházává?

Mik lehetnek az okai a gazdasági növekedés hosszú távú visszaesésének? A következőket emelném ki: drágán termelünk, kevesen dolgozunk, alacsony a kutatás-fejlesztés és az innováció hatékonysága, túlméretezett és egyúttal kevéssé hatékonyan működő bürokrácia telepszik a gazdaságra, valamint egy álszent és erkölcstelen pártfinanszírozási rendszer és az ezzel párosuló virágzó korrupció drágítja a közbeszerzéseket és torzítja a gazdasági döntéseket. Vizsgáljunk meg egyenként ezekből néhány tényezőt.

Miért is termelünk drágán? Mert túladóztatjuk a magyar munkaerőt a versenytársainkhoz képest. Szinte unalomig ismert tétel, hogy Magyarországon a munkabérköltség adó- és járuléktartalma kiemelkedően magas mindenféle nemzetközi összehasonlításban. Arról persze már kevesebb szó esik, hogy a beszedett adókat el is költjük valamire. Magyarországon a költségvetés kiadásai a GDP közel 50 százalékára rúgnak, miközben a visegrádi országok átlaga 40 százalék körül van. Ezt a különbözetet pedig éppen az adófizetőktől beszedett magas adókból finanszírozzuk. A magas adók pedig rárakódnak a magyar termékek árára, csökkentve azok nemzetközi versenyképességét. Mire megy el éves szinten ez a mintegy 2500 milliárd forintnyi kiadási többlet? Mielőtt valaki az Audik kulcsáért nyúlna, nem arra. Nem mintha az ilyen kiadásokkal nem lehetne takarékosabban bánni. A különbség nem is az oktatási vagy egészségügyi kiadásoknál van. Két kiadási célra fordítunk sokkalta, de sokkalta többet, mint versenytársaink. Szociális, jóléti és lakásépítési támogatásokra, valamint a felhalmozott államadósság kamataira. Nem meglepő módon ezeket a tényeket nem szoktuk hallani politikusainktól permanens választási kampányaik közepette. Vagyis politikusainknak, véleményem szerint, nem azon kéne törni a fejüket, hogy miként lehetne még 40-50 milliárddal többet költeni, pótlandó a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörléséből kieső pénzeket - még akkor, sem ha ezt szívesen hallják a választók -, hanem azon, hogyan lehetne évente 2000-2500 milliárddal mérsékelni a kiadásokat, hogy utána ennek megfelelő adócsökkentéssel ismét versenyképessé lehessen tenni a magyar gazdaságot. Tudom, hogy jól kereső és jómódú emberként persze nem hangzik hitelesnek az én számból a jóléti kiadások csökkentése érdekében szót emelni, különösen azért nem, mert tisztában vagyok vele, hogy nem a szükség kevés. A baj csak az, hogy országunk egy olyan jóléti rendszert működtet, amit a gazdaság nem képes eltartani. Ennek is következménye a lassú növekedés, a szomszédoktól való lemaradás. Vagyis, ha nem változtatunk, ha nem gyorsítjuk fel a növekedésünket, akkor az a GDP százalékában magas összeg, amit mi jelenleg jóléti kiadásokra költünk, előbb-utóbb abszolút értékben kevesebb lesz annál, mint az a ma még alacsonyabb százalék, amit a környező országok most erre szánnak. És higgyék el, nem azért költenek szomszédaink kevesebbet ilyen célra, mert náluk kevesebb lenne a rászoruló, vagy, mert érzéketlenebbek lennének a szegények problémáira, hanem azért mert megértették, hogy gazdaságuk nem bír el nagyobb jóléti kiadásokat. 2000-2500 milliárdot persze nem lehet pusztán a jóléti kiadások csökkentéséből megtakarítani. Más költségvetési fejezeteknél is jelentős kiadáscsökkentésre van szükség, hiszen a magas államadósság terhei mindenütt szűkösebb gazdálkodásra szorítanak bennünket, mint szomszédainkat.

A költségvetés adósságszolgálatával nem igazán lehet mit kezdeni, ez a régi, vagy nem is olyan régi bűnök része. Sok esetben rossz célokra, nem hatékonyan költöttük el nemcsak az adófizetők pénzét, hanem a felvett hiteleket is. A kamatokat és a törlesztést pedig fizetni kell, mint a katonatiszt. Azért, hogy ezek a kamatok idővel csökkenjenek, két dolgot lehet tenni. Fegyelmezett költségvetési gazdálkodást kell a jövőben folytatni, hogy ne nőjön, hanem inkább csökkenjen az adósságállomány, s így annak terhei is. Másrészt pedig hiteles infláció ellenes politikát kell folytatnunk, mert ettől csökken majd a magyar államkötvények kamata.

Miért dolgozunk kevesen? Először is azt kell leszögeznünk, hogy a foglalkoztatás nem általában alacsony Magyarországon, hanem a munkaerőpiac bizonyos jól meghatározott szegmenseiben. Az, hogy a helyzet így alakult, nem külső erők gaz aknamunkája, hanem a saját hibás oktatási, szociális és foglalkoztatáspolitikánkkal magyarázható. Nevezetesen: alacsony a foglalkoztatás hazánkban az idősek körében, mert bár 62 év a nyugdíjkorhatár, mégis 57 év a nyugdíjba vonulás átlagkora. Hazánkban kiemelkedően magas a korengedményes vagy rokkantnyugdíjasok aránya, akik közül, tudjuk, nem biztos, hogy mindenki jogosultan veszi igénybe ezt a lehetőséget. Erőteljesebben kellene tehát ösztönözni az idősek továbbdolgozását, és az európai trendekkel összhangban növelni a nyugdíjkorhatárt. Alacsony a foglalkoztatás a 15-24 éves korosztályban is, vélhetően azért, mert a végzős diákok, elsősorban a nem továbbtanulók, olyan tudással hagyják el az általános és a középiskolát, amivel nem vagy csak nagyon nehezen tudnak elhelyezkedni. Át kellene tehát tekinteni oktatási rendszerünket, és úgy átalakítani, hogy a diákok olyan alaptudással hagyják el az iskolát, amilyenre a gyakorlati életben valóban szükségük lesz, amilyennek a segítségével képesek a munkavégzésükhöz szükséges speciális tudást a munkahelyükön megszerezni. Vagyis az írás, az olvasás stb. mellett még legalább a tanulásnak és a változó világhoz való alkalmazkodás tudományát is meg kellene tanítani a gyerekeknek. Alacsony a nők foglalkoztatása is, részben azért, mert akár hiszik, akár nem, elemzéseink szerint hazánk működteti Európa leggálánsabb családtámogatási rendszerét. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy ennek nemigen van látszata, hiszen a születésszám továbbra is az egyik legalacsonyabb Európában. Gondolkozzunk el, lehet, hogy nem anyagilag kellene ösztönözni a nőket a szülésre, és nem egy olyan rendszert kellene működtetni, ami szülés után három évig távol tartja őket a munkaerőpiacról, így jóval kisebb esélyt adva a későbbi állástalálásra. Végezetül kismértékű a foglalkoztatás Magyarországon az alacsony képzettségűek körében is. Ez nyilvánvalóan összefüggésben van a közoktatás minőségével, a roma integráció sikertelenségével és azzal, hogy csekély a különbség a minimálbér és a szociális segély összege között, emiatt pedig sokan nem mennek el dolgozni. Ennek megoldása pedig nem a minimálbér növelése, mert ezzel már eddig is egész iparágakat sikerült elűznünk Magyarországról az elmúlt évtizedben. Inkább át kellene tekinteni, hogy a jelen helyzetben szükség van-e egyáltalán a minimálbér intézményére. A szociális segélyezés terén pedig olyan gyakorlatot kellene folytatni, amely ösztönöz, hogy ne mondjam, kényszerít a munkára. Persze csak azok esetében, akik munkaképesek. Felmerülhet a kérdés, lehet-e a létminimumot alig meghaladó minimálbér alatt foglalkoztatni? Ezzel kapcsolatban javaslom a manapság hozzánk hasonló helyzetben lévő országok szabályozását áttekinteni, nem pedig az Európai Unió fejlettebb országaihoz vagy akár átlagához viszonyítani helyzetünket, mert mi jelenleg nem ott-, és ami még rosszabb, nem is oda tartunk.

Az állam emlőin tengődve fokozatosan lemaradni Európától vagy öngondoskodással a piacgazdaságot, felelősséget és kockázatot vállalva felzárkózni a visegrádiakhoz? Ez ma az igazi kérdés Magyarország számára.

Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ezek a jelentős, a társadalom egyes rétegeit rendkívül kedvezőtlenül érintő javaslatok megvalósíthatók lennének széles körű politikai konszenzus nélkül. Annál is inkább, mert mielőtt ezeket a lépéseket megtennénk, valami mást is meg kell változtatni, mégpedig az emberek gondolkodását, mentalitását. Úgy vélem, a magyar lakosság jelentős része, idestova 18 évvel a rendszerváltás után sem érti, mitől lehet sikeres egy ország (és ezen belül lakói is) a globális piacgazdaságban. Nem érti vagy nem akarja elfogadni, hogy ez a mai világ a szabadságról, a felelősségvállalásról, a folyamatos változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásról szól, nem pedig arról, hogy ha némi stiklizés után az adónkat esetleg befizettük, akkor az államnak kötelessége gondoskodni munkalehetőségünkről, jövedelmünkről és jólétünkről. Széles körű konszenzusra van tehát szükség, mert ha nem is egész pontosan ezekre, de bizonyosan ilyen irányú és ehhez mérhető változásokra, ha úgy tetszik, reformokra mindenképp szükség van ahhoz, hogy ne váljon valóra Demján Sándor jóslata, mely szerint Magyarország még hosszú ideig az európai fejlődéstől leszakadó ország marad. Az ország politikai és gazdasági elitje, tudományos, műszaki és humán értelmisége számára adva van a feladat: Magyarország felzárkóztatása a mellettünk egyelőre egyre gyorsuló ütemben elsuhanó Európához. Én hiszem, hogy együtt, összefogással sikerülhet. A sikerben mindenki osztozhat, a kudarcért viszont mindenki, de mindenki felelős. Ne hagyjuk magunkat!

A szerző a Magyar Nemzeti Bank elnöke