Az 1432-ben elkészült genti oltár nyitott tábláinak középső mezejébe a bárány imádásának jelenetét festették, amelynek centrumában Isten báránya, a keresztény jelképrendszer egyik középponti szimbóluma, az egész emberiségért meghozott krisztusi áldozat megtestesítője látható. Előtte egy kútból tiszta víz csordogál, az élet vizének forrása, a megváltás és a mindenkihez eljutó kegyelem jelképe. Az oltárasztal brokátterítőjén latin nyelvű felirat olvasható: "Íme, Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit." A négy égtáj felől tömegek özönlenek a bárányhoz: jobbra lent az apostolok és a vértanúk gyülekezete, fölöttük a vértanú szüzek, balról az Ószövetség zsidó prófétái és pátriárkái, valamint jeles ókori költők és filozófusok, fölöttük a hitvalló püspökök érkeznek.

Zsidók, keresztények és pogányok, az egész emberiség, akár egy nagy család, hogy valamennyien belakják a földre alászállott mennyei Jeruzsálem csodás városát, melynek "kapuit nem zárják be soha..., nem jut oda be sem tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe" (Jelenések könyve, 21,25-27).

A katolikus (katholikosz) szó eredeti értelmében "egyetemest" jelent, ahol - amint ezt Pál apostolnál olvashatjuk - "nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban" (Galatákhoz, 3,27-28). Ennek a minden kirekesztéssel szembeni befogadói "egyetemességnek" a szellemiségét csodálhatjuk a genti oltár tündöklő színeiben, s az egész emberiségre kiáradó derűs optimizmusában.

Éppen egy évvel ezelőtt egy szentendrei katolikus templom ormán hosszú heteken át árpádsávos lobogó lengedezett. Mindez szorosan a teológia felől tekintve a katolicizmus egyetemes üzenetének tudatlanságból fakadó feladása, ostoba megcsúfolása, s a világhoz eljuttatandó üzenet provinciális leszűkítése. Ám még valami más is. Ne töprengjünk azon, hogy vajon az árpádsávos lobogót mint megbecsült történelmi zászlóink egyikét, avagy mint a magyar történelem legsötétebb időszakának félelmet gerjesztő jelét emelték magasba azok, akik az elmúlt két év során rendre hangot adtak annak, hogy éppen mely embercsoportot kívánják a Dunába. Mert meglehet, csak a véletlenen múlott, hogy a radikális szélsőjobboldali utcai harcosok nem Mátyás király, Bocskai, Thököly vagy az 1848-as honvéd zászlót kapták fel odahaza siettükben, hanem épp az árpádsávost, ám ez utóbbi zászló - nem a történelmi zászlók sorában, hanem onnan kiragadva, s az erőszak jelképévé téve - tisztességes magyar emberek millióiból félelmet, undort, s a legaljasabb időszak gyászos emlékezetét váltja ki. Ha pedig ez így van, s ha akad akár csak egy szál ember, akit sért, megaláz és rettegésben tart ez a jelkép, akkor vajon milyen jelentést hordoz - hordoz-e egyáltalán bármilyent is - a szentendrei templomot felékesítő, s az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye alá tartozó plébános számára a szeretetről mint a legfontosabb kegyelmi ajándékról szóló keresztényi tanítás? A "szeresd embertársadat, mint saját magadat" félreérthetetlen páli útmutatója (Galatákhoz, 5,14), avagy a Hegyi beszédben megfogalmazott (amúgy zsidó eredetű) jézusi aranyszabály: "Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak." (Lukács, 6,31).

A hazai keresztény "történelmi egyházak" a rendszerváltást követően túlságosan is a politikához kötődve (avagy a politikához dörgölőzve) születtek újjá. Az ekkortájt induló, avagy ekkoriban jogi értelemben is zöld utat kapó "kisegyházakkal" szemben nem a saját híveikre támaszkodva jutottak el a szabadság és autonómia katartikus megtapasztalásához, hanem a paternalizmust erősítve a politikai hatalomban testet öltő államhoz láncolódva.

A vallási és lelkiismereti "felszabadulás" spirituális élményét hamar a kárpótlási és egyházfinanszírozási kérdések nagyon is e világi csatazaja váltotta fel. S jóllehet nem volt kétséges az igazságtalanul és embertelenül elzabrált vagyon visszaadásának jogosultsága, a helyzet ennél mégis bonyolultabb összképről tanúskodott. Mert - egyfelől - az egyházi reprivatizáció jogi és etikai értelemben egyaránt éles ellentétben állt a vagyonuktól (házuktól, gyáruktól stb.) megfosztott magánszemélyek államosított ingatlanjaik töredék értékét hordozó kárpótlási jegyekkel történő kompenzációjával. Másfelől joggal merült fel, hogy a diktatúra évtizedei a többséget - sosem kárpótolható módon - egyaránt megfosztották valamitől: ingatlan(ok)tól, diplomától, karriertől, vagyontól, külföldi tanulástól vagy munkavállalástól, jogoktól és lehetőségektől. Ám az egyházak a legatyásodott ország mentális állapotára, s a közteherviselés indokolható és belátható kívánalmára fittyet hányva, inkább csak saját magukra, s egykori - amúgy nem kimondottan Jézustól rájuk hagyományozott - vagyonukra koncentráltak. Az egyházak mindenesetre ügyesen használták ki a baloldal rossz lelkiismeretéből fakadó, s az alkotmányos elveket olykor zárójelbe tevő kompenzáló tudatát (ennek példája a szavazatmaximálást is ettől remélő, alkotmányos szempontból meglehetősen aggályos ún. vatikáni megállapodás). De ugyanígy elfogadták a jobboldal elvtelen és szemforgató gyakorlatát, amelynek során a kedvelt (tehát nem "destruktív szektáknak" nevezett) egyházakat direkt politikai céljaik alá rendelték, és önnön imázsuk formálásának eszközeivé tették (a Szent Korona jelenlétében megtartott nagymisétől a Szent Jobb körmenet állami parádéján, vagy a politikusok gyermekeinek közüggyé váló megkeresztelésein át a zászlószentelésekig), cserébe különféle úton-módon juttatott közpénzekből honorálva az egyházak odaadó hűségét.

A nagy keresztény egyházak a politika foglyaivá váltak. Az egypártrendszert a rettenetes őskonzervativizmusukkal túlélő, a diktatúrával kollaborálni kész, ám az 1945 és 1990 előtti múltjukkal szembenézni képtelen egyházak saját politikai arculatukat a háború előtti "keresztény úri Magyarországban", s az ahhoz fűződő közhatalmi jogkörök és múltbéli privilégiumaik iránti nosztalgiában találták meg. Az egypártrendszer diktatúrája az egypártrendszer előtti időszakot konzerválta, s a nagy keresztény egyházak történelmi reflexeikből fakadóan váltak a jobboldal jegyeseivé. A nem csekély közpénzekből fenntartott egyházak a köz szolgálatát a jobboldal szolgálóleányainak státuszára cserélték, és saját "egyetemes" vallásukkal ellentétes gyakorlatot folytatva kirekesztették, elűzték vagy csak elijesztették mindazokat, akik hitüket és vallási elkötelezettségüket megőrizve önmagukat baloldaliként avagy liberálisként definiálták. Emlékezetes marad az az eset, amikor egy belvárosi templom plébánosa nem gyóntatott meg egy idős nőt, mondván: az asszony "hazaáruló, ahogy mindenki az, aki nem a Fideszre szavazott".

Az érintett egyházak a jobboldal legitimációs forrásaként és támaszaként - az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét figyelmen kívül hagyva - az ideológiai és erkölcsi autorítás szerepére vállalkoztak. Magától értetődő, ha az egyház saját hívei számára a tekintély szerepét tölti be, ám amikor vallási hittételek közjogi rangra emelésének óhaja fogalmazódik meg, avagy amikor bizonyos hitelvek a plurális társadalom egésze számára követendő normatívaként jelennek meg, a vallási-politikai fundamentalizmus jelenségével állunk szemben.

És valóban: a jobboldal vezére a számára kedves egyházakkal karöltve Európa nagyszabású szellemi kiigazításáról beszél, s Isten országának "magasabb rendű célja" lebeg a szeme előtt. A politikai vezető e világi hatalmát - az alkotmányos szempontokat zárójelezve - az isteni autorításból eredezteti, kijelentvén, hogy "az Istenfélelem a hatalom végső korlátja", s hangsúlyozván, hogy "az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten". A nemzet lelki vezetője önnön isteni legitimációjára és a kiteljesedő üdvrendre talál rá, amikor emlékeztet arra, hogy szentté avatott elődje, István király épp Alcsútdoboz mellett ajánlotta fel az országot a Szűzanyának. A nemzet spirituális vezetője és református lelkész főtanácsadója által kijelölt út egyértelmű: a "nemzetstratégia részeként" az "egyházak központi szerephez jutnak", s ebben a személyiség szakrális átnevelése a hittanon keresztül centrális helyet foglal el.

Ennek a politikai és választási szent szövetségnek a jegyében hagyják az egyházak szó nélkül azt, hogy szent tanaik olykor a legdurvább blaszfémia célpontjaivá válnak (például amikor a Megváltóban Orbán előképét ismerik fel prominens jobboldali személyek), s ezért hallgatnak az egyházak, amikor a keresztény hit középponti elemei zsibvásári módon keverednek a legkülönfélébb pogány-barbár hitvilágokkal, sámánizmussal, szívcsakrával, lóáldozattal, kilencszer kicsavarodó DNS-lánccal, valamint zsidótlanított és szkítára átszínezett Jézussal.

Ez az a furcsa szent szövetség, amely a zsidókat mentő és velük közös sorsot vállaló Salkaházi Sárát boldoggá avatja, miközben oktatási intézményeket nevez el a konzervatív, antiszemita ideológia vezéralakjáról, a numerus clausus egyik szellemi atyjáról, Prohászka Ottokárról, s ugyancsak ez a szent szövetség tűri meg sorai között az évek óta saját keresztény hagyományát megcsúfoló, mocskos szájjal zsidózó református lelkészt.

Nem az a baj, ha az egyház politizál. Társadalomban élő szervezetként miért ne tenné ezt? A baj inkább az, hogy a legdirektebb és sokszor legszínvonaltalanabb pártpolitikai csatározásokba belefolyva óhatatlanul az egyik oldal segédcsapatává devalválódik, melynek során egyes papok és lelkészek konkrét szakpolitikai kérdések (ön)felkent szakértőiként vezetik félre híveiket. Az egyházi pártpolitizálás a hitt és vallott "örök" értékek feláldozása a jelen esetlegességeinek kitett oltárán.

A II. vatikáni zsinat nem véletlenül intette a katolikus egyházat, hogy "az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez... A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van".

Igaz, a zsinati atyák még ismerték a hagyományaikat. Miként a Van Eyck fivérek is.

Kár átmázolni Isten bárányát.

A szerző filozófus

Van Eyck: A bárány imádása (a genti oltárkép részlete; 1432 előtt)