A szerző mérnök, akadémikus

A Rába egyik legszebb folyónk, Ausztria délkeleti, vizekben igen szegény részéről érkezik, ahol mind a hasznosítása, mind a terhelése intenzív: a vízgyűjtőjén 75 kommunális és 8 ipari szennyvíztelep található, az ipartelepeken fémfeldolgozás, élelmiszer-előállítás és három helyen bőrgyártás folyik (a stájer Wollfsdorfban és Feldbachon és a burgenlandi Jennersdorfban).

A Rába habzását először 2001-2002-ben, Szentgotthárd szívében, és meglepő módon vagy 140 km-rel lejjebb, Nicknél figyelték meg. A szokatlan és kiszámíthatatlanul előbukkanó jelenség széles körű aggodalmat váltott ki, mivel a szakemberek sem tudtak rá kielégítő magyarázatot adni. Noha a kiváltó oknak a józan paraszti ész szerint osztrák területen kell lennie - a habzás ott is előfordult -, a kibocsátási adatokat mégis sokan, sokféleképpen értelmezték. A 2005-ös magyar értelmezést, miszerint a habzásban a három bőrgyár lenne a ludas, az osztrák partner elhárította, de némi ösztönzésre végül elindított egy kutatási programot. Amely - láss csodát - 2007 elejére feltárta az oksági kapcsolatot, és megoldási javaslatot is eredményezett. Vagyis paradox módon éppen a bécsi felismerések szolgáltatták a 2007. május és október között működő közös akciócsoport - amelynek a jelen cikk szerzője is tagja volt - tárgyalásainak legerősebb magyar érvrendszerét.

A habot mindenki ismeri. Köztudott, hogy a tojás- és a tejszínhab intenzív keveréssel készül: a habot a folyadékban diszpergált gáz hozza létre, ha abban habzásra hajlamos anyag található. A Rába esetében a "habverőt" a három bukó vagy duzzasztó alatti gomolygó vízmozgás helyettesíti. Bár a víz nagy felületi feszültsége ellene hat a habzásnak, sok szennyező anyag megkönynyíti azt. Ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy a bőrgyári, biológiailag tisztított szennyvízben milyen habképző és/vagy a felületi feszültséget mérséklő anyagok találhatók. A habzást esetünkben a szintetikus aromás szulfonátok, vagyis a mai mosó-, mosogató- és öblítőszerek fontos összetevői idézik elő. A Rábánál a naftalin-szulfonát gyűjtőnevű, illetve azon belül a naftalin-diszulfonát, biológiailag alig lebomló vegyület, az egyik legismertebb cserzőszer keveredett gyanúba. Ám a folyóban valóban nagyobb mennyiségben kimutatott szennyező a kísérletek szerint habverés ügyében ártatlannak bizonyult.

Ha nem a naftalin-szulfonát, akkor viszont mi? Erre a bécsi Műegyetem adott választ: amikor ugyanis a három bőrgyárból vett szennyvizet - mintegy modellezve a valóságot - keverték a folyó vizével, a hígulás növekedésével csökkenő mértékű, majd megszűnő habzást tapasztaltak. Vagyis bebizonyították az ok-okozati kapcsolatot az ausztriai bőrgyárak kibocsátása és a magyarországi habzás között, másrészt azt is, hogy a habzás nem írható egyetlen vegyület számlájára, hanem az a sok anyag szinergikus hatásának az eredménye. Van egy további tanulság is: a habzás alacsony vízállások mellett, átlagosan az év 40 százalékában mindaddig bekövetkezhet, amíg a "bűnös" vegyületek kibocsátását számottevően nem csökkentik. Megállapították azt is, hogy a habképzők speciális, többlépcsős fizikai-kémiai utótisztítással távolíthatók el a szennyvizekből. Az eljárással a 2007 nyarán elvégzett feldbachi nagy léptékű kísérletek alapján a potenciális habzás időszaka évente néhány napra rövidülhet.

A Rába-probléma két EU-tagállam ritka konfliktusa, amelyet a nemzeti és az európai jogszabályi keretek között kell megoldani, akkor is, ha a habzás olyannyira ritkán jelentkező jelenség, hogy szabályozására egyetlen ország sem rendezkedhetett még be. A jelen esetben megkerülhetetlen az osztrák környezeti szabályozás; az 1959-es határvízi megállapodás; a folyó védelmét szolgáló Duna-konvenció és nem utolsósorban az EU egységes vízpolitikája. A kérdést bonyolítja, hogy az érintett térségen belül az osztrák szabályozás eltérő Stájerországban és Burgenlandban, és hogy az unió a speciális kérdések kezelését, így az ipari kibocsátókat az országokra bízza.

Mindezek a tényezők - a probléma szakmailag feltáratlan voltával együtt - közel ötéves tárgyalási patthelyzetet hoztak létre, miközben a Duna-konvenció operatív szervezete és az EU távolról sem akart az ügybe belekeveredni. Írott malaszt - mondják nem minden alap nélkül a nemzetközi környezetvédelmi megállapodások sokaságáról (lásd a 2000. évi tiszai cianidszennyezés jogi következményeit). A megállapítás a jelen esetre is érvényes: hiányzik a probléma helyes kezelése és a betartatás eszköztára. Az osztrák fél hosszú ideig nem ismerte el felelősségét, majd - jogilag megalapozottan - arra hivatkozott, hogy mindegyik bőrgyár betartotta a hatályos környezeti előírásokat. A 2007-es áttöréshez végül politikai tényezők is hozzájárultak: a köztársasági elnök és a környezetvédelmi és vízügyi miniszter határozott fellépése, a mindkét oldalon aktivizálódó zöldszervezetek, de nyomott a latban a két legnagyobb bőrgyárban a környezeti hatásokra érzékenyebb menedzsment megjelenése is.

Hol is tartunk ma? A kétoldalú, közös akciócsoport 2007. őszi zárójelentése cselekvési programot határozott meg. Ennek legfontosabb elemei: a felületi feszültségre vonatkozó kibocsátási határérték úttörő jogszabályi előírása bőrgyárakra már megtörtént; az utótisztítás megvalósítása 2008 és 2010 között (a sorrend Feldbach, Jennersdorf és Wollsdorf); a monitoringprogram kölcsönös fejlesztése; szigorú ellenőrzés; tájékoztatás és a határvízi folyó vízgyűjtő gazdálkodási tervének közös kidolgozása. Annak ellenére, hogy a két nagyobb bőrgyár technológiai módosítás révén tavaly ősszel a felére csökkentette a naftalin-diszulfonát emisszióját, habzást sajnos garantáltan fogunk tapasztalni a következő két évben is. Ez történt most februárban is, osztrák és magyar oldalon egyaránt. A magyar fél a határértékek betartatását, szankcionálást, a beavatkozások felgyorsítását és szükség esetén a termelés visszafogását sürgette. Azt már a kutató mondatja velem, hogy az időben erősen változó szennyvízösszetétel mellett nem ártana a szinergikus hatásokat tudományosan is jobban megérteni.

Ennyi dióhéjban a Rába-habzás évtizedes, nem befejezett története. Utólag mindig könnyű okosnak lenni, ezért csupán egyetlen megjegyzést teszek. Sajnálatos módon nem most tapasztaljuk először, hogy országos jelentőségű vízgazdálkodási, ökológiai és környezeti kérdések esetében hiányzik az okos gazda. A természetes vizek habzása távolról sem feltárt jelenség, ezért elemi érdekünk lett volna időben kutatási programot indítani, nem várva az osztrák fél kezdeményezésére. Még most is megérné. A kutatások finanszírozása azonban gyakorlatilag megoldatlan, a terepi méréseket is igénylő tudás erodálódik. Ily módon a tervezés gyakran olyan bizonytalan adatokra támaszkodik, amelyek hosszabb távon kellemetlen meglepetésekkel szolgálhatnak. Habozni tehát nem érdemes.