Persze maga a metál - miként a szerző a könyv fülszövegében rámutat - mindenkinek kicsit mást jelent. Legalább annyifélét, mint ahány irányzatra és alirányzatra bomlott a műfaj az elmúlt bő három évtizedben. Miként Nagy Balázs hozzáteszi: "Nincsen szabálykönyve, pontos meghatározása, a mondanivaló és körítés lehet komoly vagy komolytalan. Rajongók és zenészek közt annyi a közös, hogy szeretik a súlyos gitár-riffeket és a masszívan aládolgozó ritmusszekciót. Emellett igénylik a szélsőséges érzelmeket, az extrém zenei megoldásokat és külsőségeket - így az előítéletek nagy részét is ők kell hogy eltűrjék. És bár művelőinek és kedvelőinek java a zenében éli ki agresszív erőit, néha előfordul komolyabb balhé is, amit aztán a média előszeretettel általánosít minden metál bandára és rajongóira."

Az 1978-ban született szerző saját bevallása szerint 1991 óta hallgat metált. A családban a zenének amúgy nem volt hagyománya, sofőr édesapja inkább a fociért rajongott, ezért is íratta be fiát nyolcévesen a Fradiba. Előbb középcsatár, majd támadó-irányító középpályás volt, a Fradi után a Honvédban játszott, végül serdülőként a BKV-ban fejezte be. Mint mondja, túlságosan link lett, és ekkor már a zene is magával ragadta.

Édesapja barátjának fiánál látta először meg az Iron Maiden The Number Of The Beast című lemezét, akkor persze még nem tudta, hogy ez mennyire fontos korong, de tetszett neki a borítója, ezért kölcsönkérte. S másnap minden megtakarított pénzéből Iron Maiden albumokat vett. Persze pult alól árult lengyel kalózkazettákon, mert csak arra tellett.

Az Iron Maiden után jött a Judas Priest, a Metallica és a Slayer, aztán a még durvább zenék. 1992-93-ban például szinte kizárólag death metalt hallgatott. Később a zenéléssel is megpróbálkozott, két zenekarban dobolt, de se kellő tehetsége, se elég kitartása nem volt hozzá. A metál szeretete azonban megmaradt, egyre több kazetta és CD halmozódott fel a kispesti lakótelepi lakásban, állandóan bömbölt a zene, gyakorta erősen próbára téve környezete tűrőképességét. Idővel kikristályosodtak a számára legfontosabb zenék is:

Aztán egyre többet gondolkodott azon, hogy ha már ennyire a Slayer, a Voivod, az Atheist, az Exodus, a Watchtower, a Nocturnus és a többi kedvenc körül forog az élete, ha már annyi mindent tud a műfajról és annak szereplőiről, meg kellene próbálni ezt valamilyen formában másoknak is továbbadni. Végül 2001 szeptemberében határozta el, hogy nekilát megírni a műfaj történetét. Ha már úgyis az volt az egyik gyerekkori álma, hogy író lesz.

A kézirat első verziója 2002-re állt össze, de még nem érezte elég késznek, s ezt követően évekig foltozgatta, alakítgatta. A határidőkkel világéletében hadilábon állt, most viszont szerencsére semmi nem sürgette, igaz, tavalyig maga sem hitt eléggé erősen benne, hogy az állandóan javítgatott kéziratból egyszer kézzel fogható kötet lesz.

Pedig első körben minden olyan könyvkiadót megkeresett, amely korábban jelentetett meg zenei tárgyú szakkönyvet. A metál története azonban egyiket sem érdekelte. Ekkor egy internetes könyves adatbázis alapján válogatás nélkül mindenhová elküldte szinopszisát. Katolikus kiadóknak, szakácskönyv specialistáknak és gyerekkönyvekben utazóknak egyaránt. A vaktában lövöldözés azonban mégiscsak hozott eredményt, az egyik levele a Szenzár Kiadó vezetőjénél landolt, aki ugyan alapvetően bölcseleti, vallási, művészeti és keleti harcművészeti könyveket jelentet meg, de maga is szereti a metált. S bevállalta, hogy Irigal márkanév alatt Nagy Balázs összegzését mindenki számára elérhetővé teszi.

A Sírontúli melódiák több szempontból is hiánypótló vállalkozás Magyarországon. Még ha nem is az első metálkönyv magyar szerző tollából: Frölich Tamás néhány évvel ezelőtt Hard rock & heavy metal enciklopédia címmel két kötetben igyekezett bemutatni a stílus legfontosabb képviselőit. De míg Frölich kizárólag a zenekarok pályájára koncentrált, szócikkszerűen, addig Nagy Balázs inkább az összefüggéseket és a folyamatokat igyekszik láttatni.

Eredetileg szerepelt benne a punk/hardcore, a glam metál és a grunge is, de aztán rájött, hogy ezekben a stílusokban kevésbé otthonos. Így leszűkült azokra az irányzatokra, amelyeket idehaza nála talán kevesen ismernek jobban. Az előzményeket (a Black Sabbathtól az Iron Maidenig) igyekezett röviden elintézni, inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek metál undergroundjára koncentrált, mindenekelőtt a thrash, a death, a black, a doom és a power stílus fejlődésére, képviselőire. Nem annyira a szaftosabb, bulvárosabb történetekre (a legismertebbeket a kötet végén Rock balhék címszó alatt amúgy pár oldalon összefoglalja) fókuszál, hanem a műfaj szempontjából meghatározó albumokra. Még ha ezek közül számos nem is lett feltétlen közönségkedvenc.

Kérdés persze, hogy valójában hol a határ mondjuk a speed, a power és a thrash metal között. Ráadásul húsz éve mindegyik kicsit mást jelentett, hisz a stílusok egyre intenzívebbek, egyre gyorsabbak, egyre durvábbak lettek. De aki ezt a könyvet végigolvassa, annak nagyjából fogalma lesz arról, hogy mi a metal, meg mi volt a metal underground, mi merről merre tart, s miként nézett ki a nyolcvanas években, és miként néz ki ma.

Most már csak az kellene, hogy az elmúlt években megizmosodott magyar metálszíntérről is valami hasonló összefoglaló könyv szülessen.