Bizonyára igaza van, hiszen a szabad demokraták arcukat veszthetnék, ha még ebben is engednének.

Kijelentésével egyetlen gond van: ezt az arcot lassan tényleg nem ártana elveszteni, vagy legalábbis újrasminkelni. Mert a párt szellemileg kilúgozódott, árnyéka régi önmagának, keserűséggel, cinizmussal kevert pökhendiséggel, egzisztencia- és hatalomféltéssel. Korántsem az a baj velük, hogy az egészségügy reformját tűzzel-vassal próbálták-próbálják képviselni - bár nem tűzzel és vassal kellene -, hanem az, hogy egyre inkább rászolgálnak arra az antipátiára, amely korábban ellenfeleiktől indokolatlanul érte őket. Néha az az ember érzése, hogy visszafejlődés-történetük magán viseli az előítéletekből fakadó szavazatcsökkenést, a párttól való tömeges elfordulás okozta sebeket, de azt az öncsonkító folyamatot is, amit a maguk erejéből végeztek el.

Nem tisztem meghatározni, hogy e folyamatban pontosan hol tartanak, de az összkép nem túl biztató. Évek óta mást tesznek, mint amit képviselnek, s szűk körben sem néznek szembe azzal a ténnyel, hogy parlamenti létük jórészt a szocialista szavazókon múlott. Persze van abban valami, hogy első nagy lejtmenetüket annak köszönhetik, hogy 1994-ben "összebútoroztak" az MSZP-vel, amit - ez is tény - a balliberális értelmiség erőltetett. Az utódpárt akkor túlgyőzte magát, mind a Nyugat számára, mind belföldön is fontos volt egyfajta "kötőfék". Ám az is igaz, hogy Horn Gyula az akkori ellenzékkel szemben gesztust gesztusra halmozott, emlékezetes konfliktusokat jobbára a koalíciós partnerrel vívtak a szocialisták, vegyes sikerrel. A szabad demokraták akkori muníciója, hátországa viszont nem hasonlítható a maihoz, az MSZP meghatározó csoportjának ellenérzései azonban sok tekintetben igen.

A két párt egymásrautaltsága, a közös ellenfél persze rendre fölülírta a politikai és az érdekszférák különbözőségéből adódó súrlódásokat, s ezt a maguk módján a választók is honorálták. Éppen ezért hiábavaló leltárt készíteni arról, hogy a vitákban, a szakítással való fenyegetődzésben mikor, kinek volt igaza, s melyik párt hogyan és mi okból "adta föl" elveit, azaz kötött kompromisszumot. (Egyet megjegyezhetünk: a puszta liberalizmus ritkán volt az ütközőpont.) Érdekben-értékben szükségük volt egymásra, s ezt az utolsó pillanatban, még Budapest főpolgármestersége esetében is mindig fölismerték, ha némelyek (mindkét pártban) hajlamosak is ezt manapság cáfolni.

Jelenleg az SZDSZ mást feltételez önmagáról, mint amit a közönségnek sugall. Ha csak a küldöttgyűlésen történtek utórezgéseit vagy a népszavazás napján Horn Gábor kandikamerás kiszólását jól reagálták volna le, már - ahogy mondják - beljebb lennénk.

De egyre kijjebb vagyunk.